Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

I'm not paying for my sins

Abban a pillanatban, mikor ellenszenvessé tettem magam, elkezdtek komolyan venni. Azt hittem, én fogok dönteni. Hogy nem számít, élet vagy halál, amíg én parancsolok. De ha összetöröd a szívet, minden összeomlik. Nálad volt. És majdnem visszaszereztem. Az lehettem volna, aki régen. Így csak egy üres héj. Véredet veszem, még ha ez is az utolsó cselekedetem.

Azt hitted, nem győzhetlek le? Nem érted, igaz? Nem te választod az pillanatot. Nem állhatsz az útjába. Ő időn túli. Ő ad értelmet az életnek. A tudat, hogy egyszer eljön a vég... Én pedig csak őt ismerem a halált. Mindent, amire ránézek, mindent, amihez hozzáérek, elpusztítok.

Azt hiszed, tudod, hogyan működik ez az egész, de bőven létezik más is a te szűk körű érzékeléseden kívül. Ahol a tudat és az anyag találkozik, a képzelet formálja a valóságot.

Emlékszek… egy kiszáradt tó medrében születtem. Volt ott egy hatalmas fa. Sok hozzám hasonló kúszott körülötte… mint a patkányok… Nem szerettem őket. Más voltam, mint ők. A fejem üres volt és homályosan láttam… Nem tudom, mi történt előtte. Csak egy dologra emlékeztem. A nevemre. Ez volt az egyetlen dolog, ami eszembe jutott. Sejtettem, hogy ez a nevem. Sokszor álmodok erről a helyről éjjelente. Több, mint egy rémálom. Látom magam… ott vagyok mindenhol. Mindegyik pont olyan, mint én, de egyik sem én vagyok… Mind szólongatják egymást, de egyikük sem hallja a másikat. Olyankor úgy érzem, zuhanok. Furcsa, de felfelé zuhanok. Aztán felébredek. Néhány pillanatig úgy hallom, mintha százak szólítanának. Végül… Világossá válik, hogy nincs még egy olyan lény a világon, mint én. Én vagyok az egyetlen. Nem tudom eldönteni, hogy ez büszkeséggel tölt el, vagy szégyennel.

Ha összetöröd, minden összeomlik!

Ennyi év után… A szív… Hagyj békén! Ne! Ne érj a szívhez! Baszki. Menj, kísérts valaki mást! Te féreg! Add ide a szívet! Ez a szar tönkretette az életem. Büszke, szabad voltam és ezt tette velem. Egy szerencsétlen, agyatlan gnóm, aki ráadásul a saját képmását is kihányja újra és újra, csak hogy soha ne feledhesse az átkot. De ha nálam lenne a szív, tanulmányozhatnám. Talán megtalálnám a módját, hogy újra azzá válhassak, aki régen voltam. Persze, lehet hogy szerinted tökéletes vagyok, elvégre életben maradtam ebben a szargödörben… Mintha csak tegnap születtem volna, de már látom a lényeket, akik itt rohadnak.

Hogy mit tudok én arról, ha igazán magányos valaki? Az olyan, mintha egy üvegházban élnél, üvegbura alatt. Hívod az embereket, később már csalogatod őket. Jönnek is, aztán, kopp, neki az üvegnek, csodálkozva megállnak. Hallod is a koppanást, majd látod, ahogy fortyogva távolodnak. Hiába integetsz... Egy idő után nem is integetsz, dögöljenek meg! Olyan, mintha leprás lennél, apró gennyes fekélyek lepnék el a tested, szivárogna a sárga undormány, kénes, büdös kis felhők röppennének fel rólad, vagy mintha lenne egy tábla rajtad, vigyázat, fertőző! Vagy hogy másodosztályú... És ha találkozol egy másik táblással, úgy viselkedsz, mintha te nem volnál az, ő pedig úgy viselkedik, mint te korábban.

Lesznek kérdések és fájdalom is. A fájdalommal nem táplált kérdések olyanok, mint a fém érmék. Rányomhatod a király arcát, de arany nélkül értéktelen marad. Én az aranyat akarom. A színarany igazat és az igazi fájdalmat.

Figyelj most rám, mert alig több, mint egy percem maradt. Ezt még tudom, mert az idő az egyetlen, amiben még hiszek. Ezt igazolja, hogy míg valakinek a végtelen pillanatot jelentem, addig más annyira sem törődik velem, mint mikor por kerül a szemébe. Tovább tart azt kidörzsölnie onnan, mint hogy engem elfelejtsen. De ez nem számít. Ahogy az sem, hogy mindig azt mondták különleges vagyok, így nőttem fel. Valami nagyot kell alkotnom, kitűnnöm a szürke tömegből, de elbuktam, és elegem lett az elvárásokból. Pedig én próbálkoztam, tényleg próbálkoztam, de mikor indultam, egy lépésben kétszer estem el, és nem volt erőm felállni. Azóta megtanultam, nem vagyok több, csak egy másodperc töredéke, ami nem számít. De ennek is volt értelme, rájöttem, mindent túlértékeltem, az emberi jelenlétet, az érzelmeket, a fájdalmat a térdemben, téged, a szorongást, ami malmokat őröl bennem. Mind túlértékeltem, mert ez az érzés egy követ sem tud megmozgatni, csak a fejemben, ahol végre erős vagyok és a világ nem kegyetlen, ahol az összes barátom tűzbe megy értem, de én mentem ki őket onnan, de ez nem a valóság, vissza kell térnem, hogy kisiklott életem újra sínre tegyem.
Ha azt mondanám, ez mind hazugság, hinnél nekem? És én hinnék magamnak?

Nincs semmim, így nem is vagyok rabja semminek

Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy, hanem magányos. A magány és az egyedüllét között óriási különbség van! Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod őt. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik ott lenne, legyen az a barátod, szerelmed, anyád, feleséged... Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled... de nincs. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.

Ha a sündisznók fáznak, összebújnak, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De minél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni, csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl, kiürül körülötte, ami - mint említettem - nem feltétlenül rossz. Nem vagyok fázós. Ha közelít hozzájuk, néha csak egy szúrást, de van, hogy egy akaratlan tüskét kell elviselnie magában, melyet kitudja, mikor tud kioperálni magából.

Ne mondd az aligátornak, hogy nagypofájú, míg át nem keltél a folyón!

Ha valaki nem akarja érezni az érzéseit, akkor a testét fogja érezni. Ha nem akarom érezni azt, hogy mérges vagyok, akkor valamim fájni fog. Ha nem akarom érezni, hogy szomorú vagyok, ha nem akarok sírni, akkor beteg leszek. Rengeteg betegség s fájdalom azért keletkezik, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket! Ha van egy pont a pszichénkben, ahol valami baj van, akkor megbolondulhatunk a testünkben vagy megbolondulhatunk a lelkünkben. Nagyon sokan inkább a testünkben bolondulunk meg, mint a lelkünkben.

És ne okíts, ha nem ismered a fájdalmaimat!

Még jó, hogy több énem van: ha egy elveszik, van másik.

Bánatban születik a bölcsesség. Én már csak tudom. A sötétségben ezernyi csillagtalan éjjelen át csak a bánat éltetett. De ne vessz el benne! Lelj önmagadra! Én itt leltem magamra. Elveszhetek magammal együtt.

A nevemen szólítottál. Meglepte őket. Mindenkit. Téged is. Ha tíz percet késik a beavatkozás, baj lesz. De a számomra elért következmény megérte a téged ért kockázatot. Nem olyannak látsz, amilyen vagyok. Akiket magam köré gyűjtök, el vannak átkozva. Ez cégem működésének szabálya. Talán most majd megérted, miért jobb, ha elmész. És hagyod az üzletet a maga medrében folyni. Nem azért hagytam, hogy megtörténjen, hogy megleckéztesselek… De ha mindenképp eltökélted, hogy maradsz, talán beleegyezem, hogy bevegyelek a szervezetbe.

Powered by Blogger.hu