Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Kinek a kezei ezek? Ó, az enyémek. Tényleg az lettem, akire szüksége van másoknak? Mi? ez meg mi? Én vagyok? Ez én vagyok… Tényleg hasznos akartam lenni… Miért? Miért érdemeltem ezt? Miért vagyok én az, aki ezt érdemli? Az a szempár… Az az orr, az a száj… Miért? Miért van ez? Benne voltam… Nem… tulajdonképpen mi vagyok én? Azt érzem, hogy… De tényleg… Mi vagyok én? Csak egy kis érzés? Ki az? Ki hív? Kinek a keze ez? Ó, ez megint az én kezem. Az én kezem. Én? Ki vagyok én? Én… Én vagyok.

Magamhoz beszélek, nem magamról...

Hello! Hello… Fuss! Várj! Segítség! Ne hagyj magamra! Gyűlölöm… Gyűlölöm! Az emberek másokat bántanak és őket mások bántanak meg. Így tanulhatnak meg túlélni. De nehéz másokat megutálni… Nem vérzik, de… Itt nagyon fáj. Ez a szív fájdalma. Egy ilyen gondterhelt lelket egy másik szeretete gyógyíthatja meg. Szeretet? A szeretet egy érzés. A vágy, hogy segítsünk egy hozzánk közel álló személyen, szeressük és figyeljünk arra a személyre. Halj meg! Ne avatkozz bele! Hülye! Ne nézd! Tűnj el! A nevem… A démon, aki csak saját magát szereti. Csak magát szereti és magáért harcol. Azért, mert soha senkit nem szeretett.

Akik nagy kínokat éltek át, azok tudnak a legjobban gyógyítani

Valamiért mindig képes vagyok elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni... Aztán megint csalódok, és már nem is értem, miért hiszek újra, honnan van erőm ahhoz, hogy újra fel tudjak állni, leporoljam magam, felhúzzam a cipőm, és tovább tipegjek. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül, ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint én. Hatással van rám, és nem tudok ellene mit tenni. Akaratlanul is magam mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szívem, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatok, hogy talán ez is egy a többi közül.

Két fél... A nehézségek tettek azzá, aki vagy. A nehézségek hoztak létre engem.

Miért állsz fel?! Miért harcolsz?! A barátaidért? Vagy ezért a világért? Figyelj! A barátok mindig elárulnak. És ebben a világban a szeretet gyűlöletté változik. Tudnod kéne! A múltban a világ és ő is elárult téged. És az iránta érzett szereteted váltotta ki belőled a gyűlöletet is. Te és én ugyanolyanok vagyunk. A szenvedés súlya meg fog változtatni. Most is a fájdalom mardos belülről. Mégis azt állítod, nem fogsz megváltozni?! Nem tudhatod, mikor árulnak el megint… Vagy mikor harcolunk megint egymás ellen: te és én, a sötét éned. Azt sem tudhatod, legyőzhetsz-e engem. Nincs több okod ezért a világért harcolni.

Everybody is always happy

Mi van, ha az istened nem létezik? Mi van, ha az isteneitek nem léteznek? Azt mondod, akkor nincs értelme semminek? Szerintem meg mindennek értelme van. Hogy mire gndolok? Miért kell neked az istened? Ha nem lennének istenek, bárki bármit tehetne? Semmi sem számítana? Azt csinálhatnád, amit akarsz és semmi sem volna valódi, semminek nem volna értelme vagy értéke? Szóval még ha nem is léteznek is szükség van rájuk? Ha nem léteznek, nem léteznek… Ezzel kell együtt élnünk. Én nem? De. Én ezzel élek együtt. Neked csak a halálon jár az eszed, csak a Valhallán. Neki meg csak a Mennyországon. Elég nevetséges helynek tűnik, ahol mindig mindenki boldog. A Valhalla is nevetséges. Halott harcosok minden reggel lemennek az udvarba és újra harcolnak, újra megölik egymást. Aztán együtt isznak. Mindkettő nevetséges. Minden nevetséges.

A boldogság úgy érhető el, ha feladod a valóságot és megszabadulsz az emlékektől

Világ egy másik világba zárva. Ezt teszik az emberek, amikor nem értenek valamit: Falakat építenek, zárakat tesznek az ajtókra, az ajtók elé őröket állítanak… Minél nagyobb a titok, annál nagyobb a zár. A legőrültebbek azok, akik ki akarják tárni azokat… Az őseim bocsássák meg nekem, de az egyik ilyen én vagyok… Szerencsétlenségemre. Aaah, ez a zaj, ezek a hangok! Ki nem állhatom! Borostyán. Az az átkozott aranyszínű trutymó, ami bentről szivárog. A ragacsos álmok magmája. Azoknak, kik valaha is szerették volna megkóstolni a tiltott nedűt… emberek, vagy mások… minden apró személyes gondolatuk, vágyuk benne hömpölyög ebben az undorító levesben… Ezernyi gondolat kavargott a fejemben, az utóbbi években. Sokáig tartott, mire megtaláltam ezt a helyet. Minden egyes lépéssel halkabban hallom saját hangom, és hangosabban valaki másét. Egyre fáradtabb vagyok. Ideje véget vetnem ennek addig, amíg még felismerem saját gondolataimat.

A kötelékek tettek azzá, ami most vagyok

Teljesen őszintén mondom, megdöbbentem, hogy másokkal ellentétben egy személy osztotta a nézeteimet. Volt még egy ostoba kölyök, aki ugyanúgy gondolkodott, mint én és véget akart vetni a háborús korszaknak. Talán a megdöbbenés nem a legjobb szó erre… Számomra ő ajándék volt. Nem mintha más dolgokban egyetértettünk volna, de onnantól kezdve rendszeresen találkoztunk, anélkül, hogy felfedtük volna kilétünket. Szócsatáztunk, összemértük erőnket, és a jövőről társalogtunk. Minél többször találkoztunk, annál közelebb kerültünk egymáshoz.

Ha létezne bármilyen lehetőség a vég elkerülésére, akkor szerintem az lenne, ha mindkét fél megnyílna a másik előtt, és meghallgatnák egymást. Ezután koccintanának egyet, és testvérekként kezelnék egymást. De ez lehetetlen… Egyik fél sem ismerheti meg igazán a másik gondolatmenetét és az érzéseit. Valójában, lehet, hogy piszkosul mérgesek. Nem tudom, lehetséges lenne-e, hogy őszintén megnyíljunk még egymás előtt, de minden egyes alkalommal, amikor idejövök, reménykedem, hgy ez némiképp megtörténjen.

Magamhoz

Ezek a szavak… "Nem hagyom, hogy bántsák őket!" Most nézz szét magad körül és mondd ki újra! Mondd ki újra! Érezd, ahogy a karjaidban kihűl a teste és fogadd el a halálát! És ez nem fog leállni… A felelőtlen szavaid és a nézeted miatt hazugsággá válnak! Ez az eredménye annak, ha a reményben és az eszmékben hiszel. Ez itt a valóság. Mégis mi vár rád ebben a valóságban? Aki a legközelebb állt hozzád, meghalt. És ha továbbra is ellenszegülsz, a barátaidat is egymás után fogod elveszíteni. Egy olyan világban találod majd magad, ahol senki nem ismeri el a létezésedet. És az egyetlen dolog, ami rád várni fog… a legrosszabb rémálmod, amit te már olyan jól ismersz. Magány! Miért ragaszkodsz még mindig ehhez a valósághoz?

Légy jó, és magányos leszel

Hat vak ember bemegy egy szobába, ahol van egy elefánt. Megragadják az egyik testrészét. Az ormányát, a fülét, a farkát… Utána arról próbálják egymást győzködni, hogy amit a kezükben tartanak, az valami nagyobb dolog része... Ismered a sztorit? Akkor azt is tudod, hogy csak az idődet vesztegeted. Nem az ormányát, a fülét vagy a farkát fogom, hanem látom az egész kibaszott elefántot! Pár éves voltam, mikor rámnézett az egyik ilyen abberált és a világ kettéhasadt! Kifacsarták a lelkem, akár egy vizes kapcarongyot. Majd kinyomkodták az utolsó csepp jóságot is a testemből.

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

Powered by Blogger.hu