Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Agony

Matekoztam kicsit. A múltkori meg ez egyenlő azzal, hogy egy picsa vagy. Ha ezt elosztom azzal, hogy csak úgy kapom meg, amit akarok, ha nekem adod, megkapom, hogy csak akkor fogod odaadni, ha már nincs rá szükséged. Mint Jézus Krisztus barátomnak, neked sem kell más, mint feltámasztás. Csak úgy bedobtam Jézust, mint aki ismer valakit, aki ismer valakit. Mert valóban ismerek valakit, aki ismer valakit, és a mellette ülő valaki lesz a te valakid. És hogy ki ez a valaki, akit a valakim ismer? Valaki, aki varázsérme nélkül is képes feltámasztani.

Learn to love your inner monster

Mi is egy isten? Tudjuk, hogy léteznek-e egyáltalán? Az emberek elhisznek dolgokat, ami valóssá teszi azokat. Vagyis tudjuk, hogy léteznek? Na de melyik volt előbb: az istenek vagy a hívőik?

A vallás azokat inspirálja, akik nem félnek semmitől. Az istenfélés viszont és a félelem használata nem lehetséges bizonyos elbaszottsági szint nélkül.

Everything you love will someday die

Ha szereted magad, meglepődve tapasztalod, hogy a többiek is szeretnek. Senki sem szereti azt, aki még önmagát sem képes szeretni. Ha te magad képtelen vagy szeretni magadat, ugyan kitől várhatnád el, hogy megpróbálkozzon ezzel? És aki nem szereti magát, az nem maradhat semleges sem. Ne feledd, az életben nem létezik semlegesség! Ha valaki nem szereti magát, az biztosan gyűlöli magát - az élet nem ismeri a semlegességet. Az életben mindig választani kell. Ha nem szeretsz, akkor nem maradhatsz egyszerűen ebben a szeretet nélküli állapotban. Nem. Akkor gyűlölnöd kell! Aki pedig gyűlöli magát, az rombolni fog. Önpusztító lesz. Aki gyűlöli magát, az mindenki mást is gyűlölni fog - dühös lesz és erőszakos, szüntelen haragban mindenkivel. Aki gyűlöli magát, hogyan is remélhetné, hogy a többiek szeressék?

Ketsuryugan

Mi lesz, ha megbánt? Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha meghal? Nem tudnám elviselni. Ezért rövidre zártam, nehogy megtörténjen. És mondjak valamit? Ez volt életem legeslegnagyobb baklövése. Te most ugyanezt a hibát akarod elkövetni, és átkozott legyek, ha végignézem. Kockáztatni kell, muszáj. Én nem tettem, és nézz rám, boldogtalan vagyok, árnyéka vagyok önmagamnak. Ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbántani, de azt garantálom, hogy bármennyire is fog fájni, soha semmi nem lesz fogható ahhoz a fájdalomhoz, amit a megbánás okoz. Hidd el, én megtapasztaltam mindkettőt. A fájdalom semmi a megbánáshoz képest, amit nap mint nap érzek. Ne menekülj el!

Ne tedd! Meg fogod bánni. Ha elkezded megbánni, eltompulsz, és másokra hagyod a saját döntéseid. Azután már csak a halál fog maradni. Senki nem tudja, mi fog történni. A döntéseknek, amiket hozol, csupán a következőig van értelme.

Ne nézz rám így!

Hogy szoktam-e aggódni, mi lesz, ha nem hagyok fel ezzel az élettel? Mármint a túlvilágon? Ha túl sok parancsolatot szegek meg? Vagy a börtönben…? De ha már itt tartunk… hogy hiszek-e a túlvilágban? Nem tudom. Anyám hisz. Elég biztosnak tűnik benne. Mindig azt mondja: Csak annyit tudok, hogy több van annál, mint amit tudok. Bölcsebbnek hangzik, mint amilyen valójában. Okostojás. Tudod, mi történik a halál után? Elrothadunk. A holtak elrothadnak. A rendszer adott. A fizika nem tart szabadnapot. Nincs miben hinni. Próbáltam. A szüleim mindenben hisznek. Az Atyában, a Fiúban, a Szentlélekben. Isten fényében tündökölnek. Megtanítottak az összes fejezetre, versre. Varázslattal teli világban aludtam el minden este, ahol bármi lehetséges volt. Aztán egyszer csak rájössz, hogy a Mikulás nem létezik, és a Fogtündért is csak kitalálták. Az öreg kutyákat sem egy farmra viszik. Utána a történelemkönyvekből kell megtudnunk, hogy Jézus sem létezett. És úgy tűnik, hogy minden, ami jobbá tette számodra a világot, nem több egyszerű mesénél. Csak kóklerség, de rosszabb, mert a kóklerek valódiak. Vissza akartam kapni azt a varázslatot, de egy nap egyszerűen elfogadtam, hogy nem lehet, mert az élet nem olyan érdekes.

Elég jól érzem magam ahhoz, hogy rosszul érezzem magam.

Kedvelek egy lányt, aki viszont kedvel engem, ám egyelőre furán érzem magam. Miért? Nem tudom. Olyan volt ez, mintha fegyveresek köre övezné, akik lándzsáikat kifelé fordítják. Bármikor közeledek is, a lándzsahegyeknek ütközöm, megsebesülök, vissza kell fordulnom. Szenvedek így sokat. A lány ebben nem hibás? Azt hiszem, nem, sőt tudom is. Az iménti hasonlat nem teljes, mivel engem is fegyveresek vesznek körül, akik lándzsáikat befelé, vagyis ellenem fordítják. Mihelyt a lány felé közeledem, először is az én fegyvereseim lándzsáiba akadok, és már innen sem juthatok tovább a sajátjaim által ejtett sérülések miatt. Talán a lány fegyvereseiig nem is hatolhatok sosem előre, és ha mégis, már vérezve az én lándzsásaim döféseitől, önkívületben. Erőfeszítéseimtől kimerülve, közönnyel nézek magam elé, mintha én lennék a levegő, melyen át bárki megérintheti.

rendellenes

Nem értem. Sosem értettem. Még ha hiszek is a saját erőmben… Még ha bízok is a barátaim döntéseiben… A végét senki sem tudja. Olyan dolgokat tartasz szem előtt, melyeket én még csak nem is látok. Legyen hát! Megpróbállak követni téged.

Don't wanna talk about it

Mire kivilágosodik, már készségesen meghúzódok bármelyik biztonságos zugban, még ha kényelmetlen is, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy leroskadjak az első nagyobb szikla mögé, ahol rágyújthatnék egy cigarettára.

A dolgoknak, amiken éppen gondolkodom, a látványnak, ami elém tárul, az ujjaim között tartott cigarettának egyáltalán semmi értelme nincs. Olyan érzésem van, mintha valahol máshol lennék, és onnan figyelném saját magamat. Nem tudok elhinni semmit. Nem érezhetek semmit. Csak olyankor vagyok tudatában az életemnek, amikor fájdalmat érzek.

A bátor kiállás nem a győzelemre megy ki. Egy olyan világban, ahol a hiány és a szégyen dominál, a félelem az ember természetévé vált, a sebezhetőség felforgató dolognak hat. Kellemetlenül érinti az embereket. Néha egy kicsit veszélyes is. És vitathatatlan: azzal, hogy kimondjuk, amit gondolunk, hatalmas kockázatot vállalunk, azt, hogy esetleg megbánthatnak minket vagy éépen mi a másikat. De semmi sem olyan kellemetlen, veszélyes, vagy bántó, mint az, ha az életemet egy kívülálló szemével nézem, és csak álmodozom arról, hogy milyen is lenne, ha bátran előlépnék, és a többiek tudomására hoznám, hogy én mit szeretnék.

Hogyan érthetné olyasvalaki a fájdalmam, aki nem ismeri a veszteség fogalmát?

Nem vagyok boldog, de megvagyok. Ez elég. Remekül elhitetem másokkal, hogy az életben minden rendben van, és a megjelenésem magabiztosságot és önbizalmat sugall, de egyáltalán nem vagyok elégedett. Ismerem önmagam. Nyugtalan és bizonytalan, de nagyon tudok színlelni. Kapcsolatban voltam, de szakítottunk (néha úgy érzem, csak külön élünk). Azt a benyomást keltem, hogy örülök a függetlenségnek, de valójában nyomaszt, hogy tönkrement a dolog. Azt hiszem, az én hibám. Talán így is van, és ez a dolog nagyon sok fájdalmat okozott. Nem kötöttem életre szóló barátságokat, az ő révén megismert emberek nem álltak közel hozzám, inkább az ő barátai voltak. Néhányan próbáltak közeledni, de úgy érezték, megközelíthetetlen vagyok vagy csak nagyon zárkózott. Rendkívül titokzatos, és nem bízok az emberekben. Ha mégis megnyílok valakinek, később megbánom. Úgy érzem, előbb-utóbb úgyis mindenki csalódást okoz. Néha öntudatos és rámenős vagyok, főleg krízishelyzetben, de mintha folyamatosan valami tragédiától rettegnék, és nagyon félek a változásoktól. Egy álmodozó vagyok. És óvatosnak kell lennem, mert hajlamos vagyok önmagamat okolni a kudarcokért, így sokszor inkább tudatosan okozom őket.

Powered by Blogger.hu