Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Don't wanna talk about it

Mire kivilágosodik, már készségesen meghúzódok bármelyik biztonságos zugban, még ha kényelmetlen is, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy leroskadjak az első nagyobb szikla mögé, ahol rágyújthatnék egy cigarettára.

A dolgoknak, amiken éppen gondolkodom, a látványnak, ami elém tárul, az ujjaim között tartott cigarettának egyáltalán semmi értelme nincs. Olyan érzésem van, mintha valahol máshol lennék, és onnan figyelném saját magamat. Nem tudok elhinni semmit. Nem érezhetek semmit. Csak olyankor vagyok tudatában az életemnek, amikor fájdalmat érzek.

A bátor kiállás nem a győzelemre megy ki. Egy olyan világban, ahol a hiány és a szégyen dominál, a félelem az ember természetévé vált, a sebezhetőség felforgató dolognak hat. Kellemetlenül érinti az embereket. Néha egy kicsit veszélyes is. És vitathatatlan: azzal, hogy kimondjuk, amit gondolunk, hatalmas kockázatot vállalunk, azt, hogy esetleg megbánthatnak minket vagy éépen mi a másikat. De semmi sem olyan kellemetlen, veszélyes, vagy bántó, mint az, ha az életemet egy kívülálló szemével nézem, és csak álmodozom arról, hogy milyen is lenne, ha bátran előlépnék, és a többiek tudomására hoznám, hogy én mit szeretnék.

Hogyan érthetné olyasvalaki a fájdalmam, aki nem ismeri a veszteség fogalmát?

Nem vagyok boldog, de megvagyok. Ez elég. Remekül elhitetem másokkal, hogy az életben minden rendben van, és a megjelenésem magabiztosságot és önbizalmat sugall, de egyáltalán nem vagyok elégedett. Ismerem önmagam. Nyugtalan és bizonytalan, de nagyon tudok színlelni. Kapcsolatban voltam, de szakítottunk (néha úgy érzem, csak külön élünk). Azt a benyomást keltem, hogy örülök a függetlenségnek, de valójában nyomaszt, hogy tönkrement a dolog. Azt hiszem, az én hibám. Talán így is van, és ez a dolog nagyon sok fájdalmat okozott. Nem kötöttem életre szóló barátságokat, az ő révén megismert emberek nem álltak közel hozzám, inkább az ő barátai voltak. Néhányan próbáltak közeledni, de úgy érezték, megközelíthetetlen vagyok vagy csak nagyon zárkózott. Rendkívül titokzatos, és nem bízok az emberekben. Ha mégis megnyílok valakinek, később megbánom. Úgy érzem, előbb-utóbb úgyis mindenki csalódást okoz. Néha öntudatos és rámenős vagyok, főleg krízishelyzetben, de mintha folyamatosan valami tragédiától rettegnék, és nagyon félek a változásoktól. Egy álmodozó vagyok. És óvatosnak kell lennem, mert hajlamos vagyok önmagamat okolni a kudarcokért, így sokszor inkább tudatosan okozom őket.

Olyan királyság ez, melynek koronájára senki sem vágyik

Via ad Infernum! Omnes relinquite spes o vos intrantes. Ostium apertum. Aditum ad Pueros. Flamma ignis.

Elsordródtam egy időszakba, ami nem a sajátom. Csapdába estem egy világban, amit nem is ismerek. A magány nyugalmat hozhat.

Azt akarom, hogy emlékezz! Az előtted álló években, a legmagányosabb pillanataidban. Azt akarom, hogy emlékezz a kezemre a torkodon. Emlékezz az egyetlenre, aki legyőzött téged!

I'm not paying for my sins

Abban a pillanatban, mikor ellenszenvessé tettem magam, elkezdtek komolyan venni. Azt hittem, én fogok dönteni. Hogy nem számít, élet vagy halál, amíg én parancsolok. De ha összetöröd a szívet, minden összeomlik. Nálad volt. És majdnem visszaszereztem. Az lehettem volna, aki régen. Így csak egy üres héj. Véredet veszem, még ha ez is az utolsó cselekedetem.

Azt hitted, nem győzhetlek le? Nem érted, igaz? Nem te választod az pillanatot. Nem állhatsz az útjába. Ő időn túli. Ő ad értelmet az életnek. A tudat, hogy egyszer eljön a vég... Én pedig csak őt ismerem a halált. Mindent, amire ránézek, mindent, amihez hozzáérek, elpusztítok.

Azt hiszed, tudod, hogyan működik ez az egész, de bőven létezik más is a te szűk körű érzékeléseden kívül. Ahol a tudat és az anyag találkozik, a képzelet formálja a valóságot.

Emlékszek… egy kiszáradt tó medrében születtem. Volt ott egy hatalmas fa. Sok hozzám hasonló kúszott körülötte… mint a patkányok… Nem szerettem őket. Más voltam, mint ők. A fejem üres volt és homályosan láttam… Nem tudom, mi történt előtte. Csak egy dologra emlékeztem. A nevemre. Ez volt az egyetlen dolog, ami eszembe jutott. Sejtettem, hogy ez a nevem. Sokszor álmodok erről a helyről éjjelente. Több, mint egy rémálom. Látom magam… ott vagyok mindenhol. Mindegyik pont olyan, mint én, de egyik sem én vagyok… Mind szólongatják egymást, de egyikük sem hallja a másikat. Olyankor úgy érzem, zuhanok. Furcsa, de felfelé zuhanok. Aztán felébredek. Néhány pillanatig úgy hallom, mintha százak szólítanának. Végül… Világossá válik, hogy nincs még egy olyan lény a világon, mint én. Én vagyok az egyetlen. Nem tudom eldönteni, hogy ez büszkeséggel tölt el, vagy szégyennel.

Ha összetöröd, minden összeomlik!

Ennyi év után… A szív… Hagyj békén! Ne! Ne érj a szívhez! Baszki. Menj, kísérts valaki mást! Te féreg! Add ide a szívet! Ez a szar tönkretette az életem. Büszke, szabad voltam és ezt tette velem. Egy szerencsétlen, agyatlan gnóm, aki ráadásul a saját képmását is kihányja újra és újra, csak hogy soha ne feledhesse az átkot. De ha nálam lenne a szív, tanulmányozhatnám. Talán megtalálnám a módját, hogy újra azzá válhassak, aki régen voltam. Persze, lehet hogy szerinted tökéletes vagyok, elvégre életben maradtam ebben a szargödörben… Mintha csak tegnap születtem volna, de már látom a lényeket, akik itt rohadnak.

Hogy mit tudok én arról, ha igazán magányos valaki? Az olyan, mintha egy üvegházban élnél, üvegbura alatt. Hívod az embereket, később már csalogatod őket. Jönnek is, aztán, kopp, neki az üvegnek, csodálkozva megállnak. Hallod is a koppanást, majd látod, ahogy fortyogva távolodnak. Hiába integetsz... Egy idő után nem is integetsz, dögöljenek meg! Olyan, mintha leprás lennél, apró gennyes fekélyek lepnék el a tested, szivárogna a sárga undormány, kénes, büdös kis felhők röppennének fel rólad, vagy mintha lenne egy tábla rajtad, vigyázat, fertőző! Vagy hogy másodosztályú... És ha találkozol egy másik táblással, úgy viselkedsz, mintha te nem volnál az, ő pedig úgy viselkedik, mint te korábban.

Powered by Blogger.hu