Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Mosolyogj... úgy, ahogyan azt szavakban már nem tudom elmondani. Mert ez a mosoly más. Ahogyan a benne lévő érzés is. Ez a mosoly csak az enyém, ezt a mosolyt csak én látom. Csak én kapom. És ez a mosoly csapda. Aki beleesik, az elveszett. Többé már nincs. Már nincs az, aki addig volt. Nem létezik. Már egy új ember van. Aki addig megbújt benne. Valahol nagyon mélyen. És nem mert előjönni. De most csapdába esett. És elveszett. A mosolyban. Ahol megtalálta önmagát. És szabad lett. És szabad lettem. Mert beleestem. A csapdába. Mosolyodba.

Írnék most, de nincs hozzá gyomrom...

"Should I fight for what is right or let it die?" - nem tudok lemondani rólad csak így.

Hé, ne menj el! Nem végeztem veled. Te sem végeztél velem. Állj! Túl fogjuk élni. Meghalhatnál értem, de nem kére ilyet. Meghalnék érted... Nem vagyok őrült, de kivájnám a szívem. Tedd egy ládába, temesd el. Csak te tudd, hol van! Hozz nekem örömöt, hozhatsz fájdalmat. E kettő között úgysincs semmi. Nincs menekvés. Ölelj át újra. És újra és újra. Csak hadd nyomjak puszit a homlokodra. Megint. Belémégett: "Nem akarom, hogy rossz legyen neked."; "Megkedveltelek." - mondd újra, érezd újra. Tenni fogok érte. Meghálálom. Karjaimban tartalak, óvlak. Mindentől, mindenkitől.

Gûl-n' anakhizak - árnyékként emelkedsz majd fel

Honnan van a bátorságod? Az eród meg a kitartásod... Annak tudatában hozok áldozatot, hogy mindannak ellenére, amitől megfosztottak, van még esélyem helyrehozni a dolgokat. Nem létezik nagyobb jó. Csak jó. Függetlenül a tett nagyságától. Csak a gondolat, hogy valaki ott van a közeledben, figyel rád… Ez az, ami erősebbé tesz. Ez az, aminek erősebbé kellene, hogy tegyen. Minél többet gondolkozom, annál sötétebbnek látok mindent.

Most azt hiszem az van, hogy én annyira nagyon és jobban.

Hello darkness, my old friend

Keresed a lakatlan szigetet? Ki elől menekülsz? Szerintem az ember soha nem menekül semmitől. Tudod, mit gondolok? Hogy mindannyian a saját csapdánkban vergődünk és egyikünk sem tud soha kiszabadulni. Foggal-körömmel igyekezünk, de csak a levegőbe kapaszkodunk, és egymásba. És közben egy tapodtat sem mozdulunk. Néha szándékosan lépünk csapdába. Én beleszülettem a sajátomba. Már nem zavar. De kell, hogy zavarjon… Zavar, de azt mondom, hogy nem.

És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi várakozás után.

Amaterasu

A túlélés érdekében belekapaszkodunk mindenbe, amiről úgy hisszük, hogy ismerjük vagy tudni véljük. Majd elnevezzük valóságnak. De a tudás és a megértés fogalmakat könnyű félreérteni. A valóság talán nem több egy illúziónál. Minden ember a saját, elképzelt világában él. Így is tekinthetünk a dologra, nem igaz?

Minek tartozzak bárhová is? Ez csak a magam és az erőm korlátozását jelenti. Nem történhet igazi változás ilyen korlátozás és irányítás alatt, ahol az előérzet és a képzelet sem szabad.

Fuss! Fuss el! Csak fuss már?! Kapaszkodj az életbe! És egy napon majd állj elém ugyanilyen szemekkel... Most túlbecsülted az erőd nagyságát, de nem tudtad mekkora az enyém. Ezért is térdelsz most itt előttem a földön. Félsz. Félsz, mert az emberek félnek, égy gyűlölik azt, amit nem értenek meg.

De a tökéletességnek is megvannak a maga problémái. Ha erőd van, elkülönülsz másoktól, és szép lassan arrogáns leszel. Még akkor is, ha te vagy mindaz, amit az emberek a kezdetektől akartak. A világon nincs még két olyan ember, mint mi. Mindig veled leszek, mint egy fal, amin át kell törnöd. Még akkor is, ha gyűlölsz emiatt.

A fehérnek is fekete az árnyéka... hat láb mélyen bennem.

Hogy mi történt velem? Semmi különös. Csak a háború. Túl sok ember hal meg errefelé. A fájdalom segített felnőni. Még egy buta, bolond gyermek is felnő, amint megtapasztalja, mi is az a fájdalom. A fájdalom ismerete irányítja az egyének szavát és gondolatát. Eldobni magamtól a barátom szeretetét? Azt hiszed, szerintem ez a felnőtté válás? Még mindig annyira egyszerű ember vagy… Viszont én, ennek a soha véget nem érő fájdalomnak köszönhetően sokkal megfontoltabb lettem, és több is, mint pusztán egy ember. Amikor valaki emberből istenné lesz, a szavai és gondolatai abszolúttá válnak. Mivel ember vagy, nem csoda, ha nem érted miről is beszélek. Hogy becsavarodtam-e? Istenként immár tisztán látom azokat a dolgokat is, amiket emberként nem. És istenként rájöttem, hogy vannak dolgok, amiket én megtehetek, de az emberek nem. Egyszerűbben mondva meghaladni az emberiséget a fejlődésben.

Véget fogok vetni ennek az értelmetlen, háború szaggatta világnak. Mert ez egy isten feladata… Önpusztítás! És nem, ez nem fogja növelni az ellentétek intenzitását. Számtalan a vita… Mégis hogyan vethetnék véget nekik egyszerűen és gyorsan? Minden résznek adsz egy kicsit belőle. Amint a birtokába jutnak, biztos, hogy használni is fogják. Jópáran azonnal meghalnak, a többieken pedig úrrá lesz a félelem. Mindenki megtanulja, mi is az igazi fájdalom. Ez a félelem egyfajta irtózást eredményez a háborúktól, és így a harcok előbb-utóbb véget érnek majd. Mondhatjuk, hogy ez az egész még a növekedés és a stabilizálódás folyamatában van. A fájdalom majd segít felnőni, ahogy nekem is segített.

Pain

Érzem a sikító fájdalmat. A fejemben hallom a hangját. De nem veszek tudomást róla. Túlteszem rajta magam. Nem érzem már többé, így fedem be üres szívemet. Nem érdekel, ha fáj, mert többé nem érzek fájdalmat, miközben kúszol előre, lábaidat húzva magad után. Nem látom már magam, Ahogy hangosan a földre zuhanok. De rájöttem, hogy az csak a szél hangja volt. Mondani szeretnék neked valamit, a sebhelyeket követve, mielőtt teljesen megöl ez a rideg világ. Emlékszel rá? Az ég könnyeire… Az a fájdalom mentett meg számomra Téged. A fájdalmad örökké védelmezni fog. Halld a hangom, hogy én is hallhassam.

Te vagy a következő, aki nevet, aki boldog. Ezért én is nevetek. Aki ártatlan és naiv… Annyira lágyszívű. Néha sír. Ezért én is. Akkoriban erőt kértem magamnak, mert az egyetlen gyengeségem Te vagy. Látni akarlak. Éjszaka… Örökké… Látni akarlak most.

Félek. Fura érzés, de újra félek. Félek magamat valakihez ilyen közel tudni. Előre mondtam, hogy ez lesz. Idővel elmosódik, de egyelőre ez van. Távolabb maradni viszont mégsem akarok. Ott akarok lenni Melletted, Veled. Mindig. Párodkét, barátodkért, társadként, haverodként. Mégis a félelem motoszkál bennem. Még el sem mentél, már hiányzol. Kíváncsian várom, mit hoz az az egy hét. Mit tesz Veled, mit tesz velem? Elvégre nem vagyunk együtt...

Éveket akarnék megélni percek nélkül...?

Amikor az ember mindenfélét képzel és tervez, álmodik és remél - ez a várakozás jó része. Milyen lesz? Hogyan lesz? Néha megálmodjuk! Ezért nehéz az álmok üzenetét megfejteni, mert nem csak a múltunk és a jelenünk, de gyakran a jövőnk is üzen. Néha bizony belenézünk életfilmünk következő, még nem megélt jelenetébe... Várakozni egy ideig jó. De amikor várunk, várunk, és hiába - az már nem. Ha például a fenti mondatot így írom: "Várunk, várunk, várunk, várunk, várunk... várunk és várunk és várunk és várunk..." eluntad volna. Szemed már a harmadik "várunk"-at is türelmetlenül átugorja; mintha egy hibás hanglemez forogna, ugyanazt az ismétlődő hangot hallanád, és ha nem történik valami, vagyis ha megáll az életed, s nem bomlik ki előtted, amit a jövőd rejt... az már nyugtalanító, sőt kifejezetten kellemetlen. Ha meghal az idő, meghal a hit és a reménység is, s megjelenik az embernek az a sötét és halálszagú ősélménye, hogy amit vár, soha nem jön el! Soha. Az ígéret nem teljesedik be.

Bírd még egy picit. Néha csak elég türelmesnek kell lenni. Kivárni, megvárni, és nem elvárni. Szeretni, és nem abban kételkedni, hogy ami történik, az jó - nem lehet más. Aztán persze van, hogy valamiért még várni kell, valamiért még nincs itt az idő, pedig már ott van az orrod előtt. Érzed az illatát, látod a mosolyát, de tudod, hogy még ki kell tartanod egy picit. Ne kérdőjelezd meg, hogy miért, csak élj. Menj tovább magaddal, mosolyokkal kéz a kézben, nem feladva, harcolva, megküzdve minden egyes akadállyal, néha könnyekig hatódva földre zuhanni, sárba taszítva, csináld végig, mert majd ez hozza az életedbe. Nagy harcosoknak nagy harcos jár. Olyan, aki tudja, hogy milyen az, ha fáj, vagy ha az álmaidat éled. Csak vele mehet igazán, mással nem. De a harcosokat néha hagyni kell, hogy járják az útjukat, hogy kitapossák az ösvényt a saját útjukon.

Powered by Blogger.hu