Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

bocs, hogy meglőttelek

Mindnyájan egy kék labdába kapaszkodva lebegünk a sötétség tengerén. Minden más, és legfőképp az igazság, amit keresünk, egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, melynek nincs semmi értelme. Hagyhatjuk, hogy kísértsen életünk végéig, vagy elfogadhatjuk… és fájdalmunk emlékével segíthetünk másoknak. De nem vagyok benne biztos, hogy szabadon dönthetünk erről.

 

A vihar, mely nem hoz megnyugvást

Az éjszaka rendeltetése az álom... az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés. Miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt? Miért édesebb, mint a hajnal és az este? És miért a Hold világítja át a sötétséget? Mintha az volna a feladata, hogy megkeresse mindazt, mit a fény elnyelt. Miért remeg a szív, szorong a lélek? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, elvégre nem is látja, hiszen ágyában fekszik, és alszik.

Együtt álmodunk, akivel csak akarunk... A család, mikor még teljesen egyben volt, melynek alapja sziklaszilárd, melynek jelentésében benne van a biztonság... egy hely, ahová hazamehetünk, ahol felnőhetünk. Aztán kirepülhetünk, de mégis emlékszünk rá és belekapaszkodhatunk, mert amit ott hallottunk, örökre megmarad a fülünkben és a szívünkben. Ezen emlékek, családtagok szoborként egy életre belénk vésődnek, és némelyikük bár haloványabb, sosem merül feledésbe.

De hogy is tudnám megszokni a hiányát annak, ki egykor a mindent jelentette számomra? Egyszer rá kell jönnünk, hogy bárki viseli is a gondunkat, ő is csak egy ember, nincsenek különleges képességei, és nem tud örökké megvédeni attól, hogy megsérüljünk. A legrosszabb az egészben, hogy a legnagyobb sérülést ő maga okozza a távozásával.

szükségem van a jelenlétedre, csak az árnyékom eltakarja a ragyogásodat

Öltöztess fel, kérlek!

Én… Nem tudom, mit kezdjek. Felkelek, és fogalmam sincs, mit tegyek. Vagyis tudom, mit csináljak egész nap, csak… csak azt nem, hogy mit csináljak a következő egy órában, egy percben. Néha próbálom elvonni a figyelmemet. Igyekszem valami másra összpontosítani, amit elfelejtek, és többé eszembe sem jut. Csak ülök a szobában, és nem tudom, mit tegyek.

Könnyebb lesz? Találok valamit, ami miatt érdemes lesz felkelnem? Türelem kellene, igen. Szeretném, hogy a fájdalom itt legbelül elmúljon! Mondták, hogy könnyebb lesz, de nem lesz. Ha van bármi, ami megkönnyíti, az az, hogy hozzászokom a fájdalomhoz. Én nem vagyok rossz ember… ugye? Miért van, hogy ébredés után úgy érzem, javultak a dolgok, de másnap reggel megint mintha minden egyre rosszabb volna?

Próbálok kívül inkább érzéketlen maradni... Az ember talál erre módszereket. Azt nem mondtam, hogy ezek a módszerek jók… Egyszer talán meghallom a zenét... Elvégre akiket táncolni látnak, őrültnek hiszik azok, akik nem hallják a zenét. Csak meg kell találnom a módját...

Addig ez a halálmaszkom. És hogy honnan tudom, hogy ilyen? Nem tudom. Csak kitaláltam. Nem maradt senki, aki megmutatná. Néha valahogy a fájdalomban lelek élvezetet.

 

 

Te képviseled a jót, mi az emberek reményei szerint mindenkiben benne van. Ezért kedvelnek jobban, mint engem.

A tökéletes világomban van egy mező. A szélben egy hatamas fa ágai táncolnak, a fénypázmák leopárdpettyes mintát rajzolnak egy tó tükrére. A magányos fa máltóságteljesen magasodik, árnyat vet az alatta elterülő világra.  Ez a hely a bölcsője mindannak, ami számomra kedves, féltve őrzöm minden emlékemet róla, és ha majd összefagyva fekszem a valóság sarában, távol szerető pillantásodtól, visszatérek erre helyre, lehunyom a szemem, és abban a tudatban keresek vigaszt, hogy ismerlek.

Hallottam valamit, ami megfogott. Nem tudom, hogy az-e, amit mondott, vagy az, ahogy mondta. Van egy jó, és egy rossz hír is. A rossz az, hogy sosem leszek ugyanolyan. Nem leszek teljes ember. Soha többé. De a jó hír az, hogy amint ezt elfogadom, és vállalom a szenvedést, gondolatban visszatérhetek az időben. A lényeg, hogy ha kerülöm a fájdalmat, megfosztom magam minden emléktől. Mindegyiktől… Az elsőtől az utolsóig. Odavesznek. Hadd fájjon!

Mondanám, hogy könnyebb lesz, de nem lesz. Ha van bármi, ami megkönnyíti, az az, hogy hozzászoksz a fájdalomhoz. És ha szétfeszít a düh, szembe szállnál a világgal... Tudom, milyen érzés! De szembe szállhatsz a dühöddel is... a világ úgyis lenyomna.

 

 

Most olyan körülmények között találtam magam, ahol úgy érzem, csak azt látom, amit látok. Még ha ellent is mondanak, csak azt tudom ismételgetni, amit már tudok. Attól félek, az elmélet lépett a gyakorlatiasság helyére.

Úgy hiszem, mindannyiunkban megvan a rémségek elkövetésének nyersanyaga. Csak az események jó vagy rossz kombinációja szükséges, hogy ez lángra kapjon. Ha fájdalmat akarsz okozni, ne elégedj meg, csak ha látod, milyen szenvedést okoztál.Minden pillanatra emlékezz… Emlékezz a vérre. Emlékezz a kitört fogakra. Emlékezz, ahogy az a meleg nyak ott van a kezedben. Igen. És adjak még egy tanácsot? Leginkább arra emlékezz, mekkora örömöt okozott!

Valakinek pedig szembe kell néznie az érzelmeivel, mert mi mind így vagy úgy, de védjük magunkat a fizikai vagy érzelmi fájdalomtól, hogy fantáziákat teremtünk a bosszúról, a hatalomról, a szexuális kielégülésről. Elvégre ugyanaz teremtette az életet is, mint a gyilkosságot. De ha megpróbálsz rájönni a miértjére, úgyis belebolondulsz.

 

 

Lehetséges igazán szeretni valakit úgy, hogy nem tudjuk, ki is ő valójában?

Biztosra veheted, hogy hidegvérű gyilkosok járnak köztünk. Odakint vannak, rejtőzködnek, de indítékaik érthetők. Ez más. Tetteim oly nyomorultak, oly gonoszak… Csak ha te is azzá válnál, ami vagyok, ha magad vágnád el egy gyerek torkát… Ha az te késed szalad bele tehetetlen testébe és vájod ki ártatlan szemét rémült arcából, csak akkor érted meg, mi vagyok valójában. Csak akkor ébredsz rá, hogy ami hajt, az nem az egyáltalán nem az érzelemhiány, hanem az érzelmek áradata. Ami értelmet és célt ad megfeketedett lelkemnek. Úgy kell látnod az életet, ahogy én látom. Úgy kell érezned a fájdalmat, ahogy én érzem. Ugyanazon az úton kell járnod, mint én. Igen, követned kell, bárhová visz. Még ha a pokol legsötétebb bugyrába is. SOHA!

A maszkom nélkül talán én is sokkal emberibbnek tűnnék. Talán könnyebben rá lehetne jönni, hogy én is csak egy ember vagyok, minden sebezhetőséggel és gyengeséggel, ami ezzel jár. Mégis jobb érzés a takarásban. A maszkommal mintha egy ikon volnék, egy szimbólum. A történel(m)em egy megformálója, egy egyén, kit tettei határoznak meg, sem mint a gondolatai, érzései, vagy hite.

Elnémítani egy kiáltó hangot a fejben, mely nem hagy aludni

Egyetlen egy dolog lehet rosszabb annál, hogy beteg vagyok, az pedig az, hogy el kell mondanom az embereknek. Nem is annyira a családtagok okozzák a fejtörést, hiszen tudod a reakciójukat, és azt gondolod, már a zokogásra fordított erőfeszítéstől is elájulnak. A további ismerősök, közeli személyek, barátok, akikkel a legrosszabb közölni a dolgokat.
Mégis néha kikívánkozik. Van abban valami izgalmas, mikor egy csapat vadidegen, kiknek csak az úti céljuk közös, több napra egy fedél alá kényszerül, aztán soha többé nem látja egymást. Unalom, névtelenség...

Megvan az a tulajdonságom, hogy olyannak látom a világot, amilyennek lennie kellene. És ha nem olyan, a tökéletlenség úgy kiugrik, mint az orr az arcunk közepén. Ez jobbára megkeseríti az életet, de néhány esetben kapóra jön.

Új könyvet hoztam

Te... Csak Te. Csak te létezel.

Régen sok minden égett bennem. Sokáig éltem magamnak is hazudva, és folyamatosan feltéve a kérdést: miért is nem világít álmom a sötétben? Aztán gondolkoztam. Rengeteget. Kitől is várnék változást, ha én nem teszek érte?

Szerinted az élet... csak a döntéseink összessége? Te teszel valamit, én reagálok. Ha elég gyakran ismétled, a reakcióm megváltozik. Folyton változunk. Döntéseink határoznak meg bennünket.

Vagy az egyéniségünk nem a döntésekre épül? Az vagy, aki vagy, ahogy én is. És a játszmának egy vége van.

Annyi mindent szeretnék kérdezni... emlékekről, amik eddig csak hozzám tartoztak. Most meg már ketten vagyunk. De vajon hogy ragadtam le? Az élet? Tényleg? Tényleg az élet? Ez a kifogásom? Nem keresek kifogásokat. De sokszor elcseszett az egész. A tapasztalatokat nem védhetjük ki. A különbség oka egy pillanat is lehet, talán egy apróság, ami nem sikerült. Vagy épp sikerült.

Powered by Blogger.hu