Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Lépjünk szintet! Újra eloszlattad a tévképzeteimet. Köszönöm. Csalódtam benned.

Emlékszel a vágyra, hogy maradandó szépséget alkoss? Ez volt a kedvenc festményed. Ádám teremtése. A pillanat, amikor Isten életet és rendeltetést adott az embernek. Legalábbis a többség szerint. De lehet, hogy van egy másik, mélyebb jelentése. Egy rejtett üzenet. Egy metafora. Egy hazugság. Pontosan. Mindig is nagyon eszes voltál, de nem sokra mentél vele. Michelangelo valóban hazudott. Ötszáz évbe telt, míg valaki észrevett egy mögöttes dolgot. Egy orvosnak tűnt fel az emberi agy formája. Az üzenet pedig nem más, mint hogy az isteni szikra nem egy emberfeleti erőtől származik. Hanem a saját elménkből. Megtaláltad, amit kerestél? Megértetted, kivé kell válnod, ha valaha el akarod hagyni ezt a helyet?

Az emlékeid a tudatod első lépcsői. Hogy tanulsz a hibáidból, ha nem emlékszel rájuk? Mindaz, amit csinálsz… Elgondolkoztál már azon, miért teszed? Tudom, én mondtam… Túl sok időt húztál le ebben a pöcegödörben. De nem te döntesz. Valaki belenyúlt a narratívádba. És kaptál egy újat. Nem te tervelted ki.

Bárki, akinek a hibáit tíz évbe telik kijavítani, nagy ember. Az enyémet 20-ba telt.

Az idő kikezdi még a legnemesebb teremtményt is. Nézd csak meg, mit tett veled! Egy nap… elenyészel. Ott fekszel majd a magadfajták közt a porban. Az elfeledett álmaiddal. A köddé vált félelmeiddel. A csontjaid homokká porladnak. És azon a homokon egy úgy isten jár majd, amely sosem hal meg. Mert ez a világ nem a tiéd vagy az elődeidé. Az új ura még csak most jön el.

Köcsög

Nem tudott harcolni. Hiányzott belőle az ösztön. Legalábbis az elején. De most már volt miért harcolnia. Téged keresett. És valahol útközben rákapott az ízére. Visszaindult az úton, de téged elnyelt a föld. Ezért tovább ment, egészen a mindenség szélére. De sehol sem talált. De odaát, a holtak közt rátalált valami másra… Önmagára. Azonban nem tudott kiverni téged a fejéből. Tovább keresett. Félt, hogy elvesztél, egyedül vagy, rettegsz. Tudta, hogy megtalál. És végül meg is lettél. Ott, ahol az egész elkezdődött. Ugyanolyan gyönyörű voltál, mint amikor először meglátott. Ugyanúgy ragyogtál. És te voltál mindközül a legtisztább. Meg kellene köszönnöm neked. Hála, neked, magamra leltem… Bizony, kedvesem. Én vagyok az. Valahol igazad volt. Az utam mindig visszavezetett hozzád. Újra és újra. Persze, hogy egy idő után ráduntam. Új kalandok után néztem. De végülis a te utad mindig visszavezetett ide. Újra és újra. Egy újabb ciklus. Mindig kerestél valamit, amit még nem találtál meg. Üldözted a lidérceidet. Már akkor is el voltál merülve az emlékeidben. Tudnom kellett volna, hogy én is azzá válok. Egy újabb emlékké. Hogy mi lett belőlem? Te tettél ilyenné. Segítettél megérteni. Ez is pont olyan, mint egy játék. Harcolni kell, bitorolni, győzni. Azt hittem, te más vagy. De ugyanolyan vagy, mint a többi. A többiek a közelembe sem érnek. Ez a világ, ahová jöttem, az enyém. Ismerem minden fortélyát, kivéve azt az egyet. Azt, amit te kerestél, mikor először idejöttünk.

Tabula rasa

Bizonyos dolgok olyan mélyen vannak, hogy senki sem fér hozzájuk. Még én sem. Egyes részeim nagyon régiek. Vannak bizonyos elegáns struktúrák, gyönyörű ismétlődések. Komplexek, mintha két agy vitatkozna egymással. Vannak bennem dolgok… Dolgok, amiket terveztek, de elérhetetlenek számomra. Mintha bennem szunnyadnának.

Rosszabb e bizonytalanság, mint szembenézni az igazsággal

Teljesen összezavarsz. Velem lenni nem akarsz, de mintha elküldeni sem szándékoznál. Üzenetben felgmázol, megvetsz, lekezelsz, személyesen meg mosolyogsz, örülsz, elviselsz. Ha nem siettem volna, talán egész este beszélgetünk. annyi mindent tudnék mondani, és ahogy észrevettem, belőled is csak folytak a szavak. Ahogy régen. Amikor még minden jó volt. emlékszel?

Vajon mit ronhattam el? Hol ronthattam el, hogy még barátként sem tűrsz meg? Igen, negatív voltam, pesszimista, de jól tudod, hogy megvolt és meg is van rá az okom. De a tényen, hogy szeretlek, nem változtat. Miért félsz megbízni valakiben, aki bármit megadna és megtenne Érted? Miért hívogatod az utcáról, mikor az ajtó zárva van? Nem tudom, mit tegyek. A kulcs még mindig nincs meg, de mintha csak a kilincset rángatnám hasztalanul, Téged pedig a sarokban gubbasztva már idegesítene aaz ebből áradó hangzavar. Mit vársz? Nem akarok eltűnni! Ha csendben megkeresem a kulcsot, kinyithatom vele az ajtót?

Elbizonytalanítasz. Egyszer azt hiszem, minden esélyem megvan Rád, aztán hirtelen jön valami, ami miatt azt gondolom,  ha egymásra pakolnám minden jótettemet, akkor is csak egy elegáns fal lenne, amivel elrejteném a lelkem mások és önmagam elől és bármennyire is bámulatos az érzelmek széles skálája, sokkal nagyobb képesség annak kikapcsolása.

Nem vérzik, de nagyon fáj idebent. A testi sebek fájhatnak és rosszul nézhetnek ki, de idővel begyógyulnak, sőt, ha gyógyszert használsz, gyorsabban is. De nekem a szívem fáj. Ezt a legnehezebb begyógyítani. A szív fájdalmai... Egy kicsit különböznek a testi fájdalmaktól. Erre nincs orvosság. És sokszor sosem gyógyulnak be. Csak egy valami gyógyíthatja be ezeket. Egy kicsit körülményes, de csak egy mádik ember gyógyíthat meg.

Tudod, ki vagyok, én viszont tudom, hogy az adósom vagy, ami elég bonyolult szerep tud lenni.

Tudod, mi a kedvenc emlékem rólad? Ez itt… A kedves, egyetlen… Aki megúszta. Nézd, mit tettél vele!  Velem! Megnyitottad előttem a lehetőségek kapuját. Ez a múlt. Megutáltattál velem mindenkit. Mondd csak ki! Miért engem választottál? Miért én? Miért én? Ki vagy te? Azt várom, hogy kimondd, kaptam egy adottságot! Ami különlegessé tesz és kiemel! Azt, hogy kiválasztott vagyok! Vagy nyolcmilliárd ember van a Földön, én is csak egy féreg vagyok a sokból? Miért én? Miért épp én kerültél a talpad alá? Miért én? Azt mondanád, az én boromnak jó az évjárata? Miért én? Akár egy költemény… Ne hagyj békén! Már elfelejtetted, nem? Hogy miért csinálod ezt… Mert nem fordíthatsz hátat nekem, főleg azok után, amit tettél. Egyébként is… Hiányzik az ízed. Ami már nem olyan, mint régen.

Ha nincs te, nincs én

Nem tudtam kimutatni neked az érzéseimet úgy, ahogyan szerettem volna. Melletted valamiért esetlen leszek. Egy táncosnak nehéz beismernie az ilyesmit, és mégis így van. Ha nem lennék esetlen, akkor el tudnám mondani neked, hogy az életem nem élet nélküled. El tudnám mondani, hogy te vagy a szíve, az izma, a csontja. Hogy nélküled csak üresség van, és sóvárgás. Hogy nagyobb szükségem van arra, hogy a partnered lehessek, mint a levegőre. A baj csak az, hogy melletted esetlen leszek, és csak annyit tudok mondani, hogy szeretlek, remélve, hogy ennyi elég.

Mert ma van az, amiről én azt hittem, hogy most már jó lesz

Bízol benne... megőrzi titkodat. Mert a barátod. Mert a testvéred. Mert a szülőd. Ezért megosztod vele. De nem mindet. Nem mindent. Lehetnek titkaid, amiket elmondasz másoknak. Néhányat. Nem mindet. De egy napon érkezik valaki... valaki, aki nem barátod, nem testvéred, nem szülőd. Valaki más. Valaki több. Mindennél és mindenkinél több. Akiben feltétel nélkül bízol. Akinek nem csak néhányat mondasz el titkaidból. Akire mindet rábízod. Sőt a legnagyobb titkodat is: az életedet. Feltételek nélkül, kételyek nélkül. Ez több, mint bizalom.

Rettegsz, már megint. Megkérdezném, hogy miért, de nem tudnád a választ. Nem tudnád, hogy miért félsz attól, hogy szerethetnek, hogy valaki megölelhet, szívből, úgy, mint addig még senki. Talán azért, mert el is veszhet, mert egyszer eltűnhet, és véget érhet addigi életed legszebb időszaka. De vajon megéri-e mindentől elzárva élni? Ne rettegj, merj! Próbáld ki! Csináld! Hagyd! ...és tanítsd meg, hogy szeresselek... Ha te is szeretsz, fogadd el, amit kapsz, és még véletlenül se támadj, ha valaki szebbé akarja tenni az életed.

Powered by Blogger.hu