Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Fortis Fortuna Adiuvat

Szerető, kemény ember volt. Mindkettőből volt benne. Becsülettel dolgozott, nevelt, élt. Egy nap behívatták a nagyfőnök irodájába. Először találkozott vele, 30 év után. És hogy mit mondott neki a vezér? Semmit. A lényeg nem az, hogy mit mondott, hanem az, mit nem. Nem mondott semmi érdekeset. Szóval… 30 év után végre lehetőséget kapott arra, hogy leüljön azzal, aki mindent irányított. És tudod, mit látott? Semmit. Semmi különöset. Akkor jött rá, hogy ő is ülhetne az íróasztal mögött, de túl későn. A világ közönséges fickókból áll. Van, aki hisz abban, hogy bármit elérhet, és van, aki nem. Szóval ha megkérdezed, miért csinálom, azért, mert tudom, ki szeretnék lenni.

I've got a voice, a beating heart

I need your presence but my shadow is tarnishing your radiance. There is another, a better part of me. Fuck.

Paraszt

Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek mások szenvedéseivel: bírók, rendőrök, orvosok... Idővel a megszokás következtében annyira megedződnek, megkeményednek, hogy még ha akarnának, se tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan. E tekintetben semmiben sem különböznek a paraszttól, aki a hátsó udvarában birkát, borjút öl, és észre sem veszi a vért. Márpedig ha a bíró formálisan, lélek nélkül tekinti az egyént, nem sok kell hozzá, hogy egy ártatlan embert megfosszanak minden jogától és tulajdonától, és kényszermunkára ítéljék. Csupán idő kell hozzá: annyi idő, amennyi alatt bizonyos formalitásokat elvégeznek.

Nekem nem narancs kell. Én ordítani akarok.

Egy szék, egy asztal, egy lámpa. Van egy ablak fehér függönnyel, törésbiztos üveggel, de nem a szökéstől félnek. Nem jutnék messzire. A másik meneküléstől tartanak, melyre éles szélekkel nyithatunk utat önmagunkban, vagy egy összetekert lepedővel és csillárral. Próbálok nem gondolni  ezekre, a gondolkodás rontja az esélyeket. A Hold ugyanaz. Ez is valami. Azt nem változtatták meg. A Holdra gondolok.

Valaki figyel. Itt valaki mindig figyel. Semmi sem változhat. Mindennek ugyanolyannak kell tűnnie. Életben akarok maradni.

Zsömi és a több, mint 14 év

Először felfogta a sorsát, majd megkísérelt lázadni. És most, egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt. Sírt, csendesen nyüszörgő, fullasztó sírással, hogy egész teste reszketett. Kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. Attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserűség sem. Többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak, mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörű világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.


Ölembe hajtotta a fejét és szótlanul, mozdulatlanul feküdt mellettem. Érintésem jól esett neki, a fájdalom elcsendesedett, a békében pedig megnyugodva érezte ezt az emberi kezet, mely e idegen világban, a rá zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy a részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy kutya végső szükségben tehet egy emberért.

2003. február 16. - 2017. július 30.

Wake up, you're dead!

Képzeld el, hogy egy életen át menetelsz jégsivatagon és hóbuckákon keresztül, és semmi nincs, egyáltalán semmi, csak jég és hó. Ez a fehér és hideg monotónia eleve olyan szinten megdobja a fantáziádat, hogy az elképesztő. Sokkal kevesebb vizuális inger ér, és sokkal inkább rá vagy hagyatkozva a képzeletedre. Ilyen szélsőséges körülmények között nemhogy életben maradni, hanem jól is érezni magad, na, ez az igazi teljesítmény.

Ki vagy, idegen?

Pihenek, lazítok, nyaralok. Végre. Napozok, meleg van, úszkálok. Muszáj. Sokan vannak, nyomasztó, bámulok. Aztán megakad a szemem. Csak egy fehér gömb. Egy úszósapka, egy szemüveg. Csak ingázik ide-oda. Egy hossz, két hossz, három hossz. Oda-vissza. Pihenek. Ő is. Ki a vízből. Leveszi a sapkát, a szemüveget, majd néz. Csak néz, és nem pislog. Kémleoek, van-e mellettem még valaki. Sehol senki, a sarokban ülök a medence szélén, jóval a többiek felett. Csak bámul. Csak bámulom. Farkasszem. Felejthetetlen alak, kisugárzás, szépség. Megigazítja a haját, már ez elindít bennem valamit. Csak nézek ki a fejemből. Túlságosan tudatlanul. Vajon mit akar? Odamenjek? Leszólítsam? Utoljára sem sült ki ebből semmi jó, ráadásul a hely is ugyanaz. Fejest ugrok, ilyen szépre még sosem sikerült. Fel a vízfelszínre, bánt a lencsém. Mire kinyitom a szemem, már sétál is a másik irányba. Mennék, de nem erősségem a gyorsúszás. Nem találom. A másnap fele is ráment a kutakodásra, de mind hiába.

Elszalasztottam.

Igyekszem

Igeyekszem minél inkább őszinte lenni. Legeslegelőször magunkkal kell őszintének lennünk, és azután már másokkal is sokkal könnyebb lesz. Veled is csak az vagyok, nem bunkó, még ha sokszor úgy is tűnik. Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam. Én nem olyan vagyok. De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál... és hogy minél hamarabb többet adhassak magamból, mint amire jelenleg képes vagyok.

Mosolyogva

Majdnem minden reggelem és estém egyforma. A csillagokat, vagy a napfelkeltét bámulom, de mintha a szemem megakadályozná, hogy gyönyörködjek bennük. Ahogy különféle alakokat rajzolnak ki, az egyetlen gondolat, mi előttem lebeg, egy arac. Egy test. Álmaimban is... Egy személy, akit immáron  több, mint négy éve csodálok. Négy éve, hogy beléhabarodtam, és négy éve, hogy nem tudom kiverni a fejemből.

Hiába vettem rá nagynehezen magam, hogy az összes közös, illetve Rólad készült képet kitöröljem, minden egyes pillanatot látok magam előtt. És hogy féltékeny vagyok-e? Megöl a tudat, hogy mindebben már más gyönyörködik.

Ennek ellenére hallgatok Rád, követem a példádat, igyekszem mást találni, de úgy érzem, még mindig nem vagyok képes rá. Így nem. Olyan fészket raktál le bennem, melyet nem fúj el csak úgy a szél, még ennyi idő után sem.

Ha meglátok egy rejtvényt, akkor nem megy ki a fejemből, míg meg nem oldom. Emiatt válaszottalak Téged. Ez leginkább erről szól. Összegyűjteni az összes elérhető információt... kiértékelni a "problémát". Koncentrálni. És megoldani. De sosincs egy konkrét megoldás. És sosincs meg az összes információnk. A legtöbb rejtély egy utolsó hiányzó információn múlik. Legyen a válasz egy rejtvényre, vagy arra a kérdésre, kik is vagyunk, hová tartozunk. Minden az utolsó darabon múlik. Ezért olyan nagy élvezet berakni a kirakós utolsó darabját. Kivéve persze, ha az utolsó darab nem illik oda.

Még jobban hiányzol!

Az első képem, mely Rólad készült, Kedvesen! Bár közös fotónk nem volt, és jó ideje nem lttuk egymást, nem telik el nap, hogy ne jutnál eszembe, Regényt tudnék most arról írni, mit is érzek, de remélhetőleg tudsz mindent fentről így is, hogy réges-rég nem beszélgettünk.

Dömper, a mindig éhes nyuszim, aki csak akkor szeretett dobolni a lábával, mikor mindenki más nyugalomra vágyott. Aki mindent megtett, hogy bejusson a leghozzáférhetetlenebb helyekre, csak hogy láthassa, mi ott is megkeressük. Remélem, ahol most vagy, előre kiválogatják a jutalomfalatot minden étkezésre, nem kell érte felborítanod az egész tálod, hogy egy kupacra gyűjtsd! Ég veled, Dömper!

Powered by Blogger.hu