Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Ne nézz rám így!

Hogy szoktam-e aggódni, mi lesz, ha nem hagyok fel ezzel az élettel? Mármint a túlvilágon? Ha túl sok parancsolatot szegek meg? Vagy a börtönben…? De ha már itt tartunk… hogy hiszek-e a túlvilágban? Nem tudom. Anyám hisz. Elég biztosnak tűnik benne. Mindig azt mondja: Csak annyit tudok, hogy több van annál, mint amit tudok. Bölcsebbnek hangzik, mint amilyen valójában. Okostojás. Tudod, mi történik a halál után? Elrothadunk. A holtak elrothadnak. A rendszer adott. A fizika nem tart szabadnapot. Nincs miben hinni. Próbáltam. A szüleim mindenben hisznek. Az Atyában, a Fiúban, a Szentlélekben. Isten fényében tündökölnek. Megtanítottak az összes fejezetre, versre. Varázslattal teli világban aludtam el minden este, ahol bármi lehetséges volt. Aztán egyszer csak rájössz, hogy a Mikulás nem létezik, és a Fogtündért is csak kitalálták. Az öreg kutyákat sem egy farmra viszik. Utána a történelemkönyvekből kell megtudnunk, hogy Jézus sem létezett. És úgy tűnik, hogy minden, ami jobbá tette számodra a világot, nem több egyszerű mesénél. Csak kóklerség, de rosszabb, mert a kóklerek valódiak. Vissza akartam kapni azt a varázslatot, de egy nap egyszerűen elfogadtam, hogy nem lehet, mert az élet nem olyan érdekes.

Elég jól érzem magam ahhoz, hogy rosszul érezzem magam.

Kedvelek egy lányt, aki viszont kedvel engem, ám egyelőre furán érzem magam. Miért? Nem tudom. Olyan volt ez, mintha fegyveresek köre övezné, akik lándzsáikat kifelé fordítják. Bármikor közeledek is, a lándzsahegyeknek ütközöm, megsebesülök, vissza kell fordulnom. Szenvedek így sokat. A lány ebben nem hibás? Azt hiszem, nem, sőt tudom is. Az iménti hasonlat nem teljes, mivel engem is fegyveresek vesznek körül, akik lándzsáikat befelé, vagyis ellenem fordítják. Mihelyt a lány felé közeledem, először is az én fegyvereseim lándzsáiba akadok, és már innen sem juthatok tovább a sajátjaim által ejtett sérülések miatt. Talán a lány fegyvereseiig nem is hatolhatok sosem előre, és ha mégis, már vérezve az én lándzsásaim döféseitől, önkívületben. Erőfeszítéseimtől kimerülve, közönnyel nézek magam elé, mintha én lennék a levegő, melyen át bárki megérintheti.

rendellenes

Nem értem. Sosem értettem. Még ha hiszek is a saját erőmben… Még ha bízok is a barátaim döntéseiben… A végét senki sem tudja. Olyan dolgokat tartasz szem előtt, melyeket én még csak nem is látok. Legyen hát! Megpróbállak követni téged.

Don't wanna talk about it

Mire kivilágosodik, már készségesen meghúzódok bármelyik biztonságos zugban, még ha kényelmetlen is, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy leroskadjak az első nagyobb szikla mögé, ahol rágyújthatnék egy cigarettára.

A dolgoknak, amiken éppen gondolkodom, a látványnak, ami elém tárul, az ujjaim között tartott cigarettának egyáltalán semmi értelme nincs. Olyan érzésem van, mintha valahol máshol lennék, és onnan figyelném saját magamat. Nem tudok elhinni semmit. Nem érezhetek semmit. Csak olyankor vagyok tudatában az életemnek, amikor fájdalmat érzek.

A bátor kiállás nem a győzelemre megy ki. Egy olyan világban, ahol a hiány és a szégyen dominál, a félelem az ember természetévé vált, a sebezhetőség felforgató dolognak hat. Kellemetlenül érinti az embereket. Néha egy kicsit veszélyes is. És vitathatatlan: azzal, hogy kimondjuk, amit gondolunk, hatalmas kockázatot vállalunk, azt, hogy esetleg megbánthatnak minket vagy éépen mi a másikat. De semmi sem olyan kellemetlen, veszélyes, vagy bántó, mint az, ha az életemet egy kívülálló szemével nézem, és csak álmodozom arról, hogy milyen is lenne, ha bátran előlépnék, és a többiek tudomására hoznám, hogy én mit szeretnék.

Hogyan érthetné olyasvalaki a fájdalmam, aki nem ismeri a veszteség fogalmát?

Nem vagyok boldog, de megvagyok. Ez elég. Remekül elhitetem másokkal, hogy az életben minden rendben van, és a megjelenésem magabiztosságot és önbizalmat sugall, de egyáltalán nem vagyok elégedett. Ismerem önmagam. Nyugtalan és bizonytalan, de nagyon tudok színlelni. Kapcsolatban voltam, de szakítottunk (néha úgy érzem, csak külön élünk). Azt a benyomást keltem, hogy örülök a függetlenségnek, de valójában nyomaszt, hogy tönkrement a dolog. Azt hiszem, az én hibám. Talán így is van, és ez a dolog nagyon sok fájdalmat okozott. Nem kötöttem életre szóló barátságokat, az ő révén megismert emberek nem álltak közel hozzám, inkább az ő barátai voltak. Néhányan próbáltak közeledni, de úgy érezték, megközelíthetetlen vagyok vagy csak nagyon zárkózott. Rendkívül titokzatos, és nem bízok az emberekben. Ha mégis megnyílok valakinek, később megbánom. Úgy érzem, előbb-utóbb úgyis mindenki csalódást okoz. Néha öntudatos és rámenős vagyok, főleg krízishelyzetben, de mintha folyamatosan valami tragédiától rettegnék, és nagyon félek a változásoktól. Egy álmodozó vagyok. És óvatosnak kell lennem, mert hajlamos vagyok önmagamat okolni a kudarcokért, így sokszor inkább tudatosan okozom őket.

Olyan királyság ez, melynek koronájára senki sem vágyik

Via ad Infernum! Omnes relinquite spes o vos intrantes. Ostium apertum. Aditum ad Pueros. Flamma ignis.

Elsordródtam egy időszakba, ami nem a sajátom. Csapdába estem egy világban, amit nem is ismerek. A magány nyugalmat hozhat.

Azt akarom, hogy emlékezz! Az előtted álló években, a legmagányosabb pillanataidban. Azt akarom, hogy emlékezz a kezemre a torkodon. Emlékezz az egyetlenre, aki legyőzött téged!

I'm not paying for my sins

Abban a pillanatban, mikor ellenszenvessé tettem magam, elkezdtek komolyan venni. Azt hittem, én fogok dönteni. Hogy nem számít, élet vagy halál, amíg én parancsolok. De ha összetöröd a szívet, minden összeomlik. Nálad volt. És majdnem visszaszereztem. Az lehettem volna, aki régen. Így csak egy üres héj. Véredet veszem, még ha ez is az utolsó cselekedetem.

Azt hitted, nem győzhetlek le? Nem érted, igaz? Nem te választod az pillanatot. Nem állhatsz az útjába. Ő időn túli. Ő ad értelmet az életnek. A tudat, hogy egyszer eljön a vég... Én pedig csak őt ismerem a halált. Mindent, amire ránézek, mindent, amihez hozzáérek, elpusztítok.

Azt hiszed, tudod, hogyan működik ez az egész, de bőven létezik más is a te szűk körű érzékeléseden kívül. Ahol a tudat és az anyag találkozik, a képzelet formálja a valóságot.

Powered by Blogger.hu