Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Lesznek kérdések és fájdalom is. A fájdalommal nem táplált kérdések olyanok, mint a fém érmék. Rányomhatod a király arcát, de arany nélkül értéktelen marad. Én az aranyat akarom. A színarany igazat és az igazi fájdalmat.

Figyelj most rám, mert alig több, mint egy percem maradt. Ezt még tudom, mert az idő az egyetlen, amiben még hiszek. Ezt igazolja, hogy míg valakinek a végtelen pillanatot jelentem, addig más annyira sem törődik velem, mint mikor por kerül a szemébe. Tovább tart azt kidörzsölnie onnan, mint hogy engem elfelejtsen. De ez nem számít. Ahogy az sem, hogy mindig azt mondták különleges vagyok, így nőttem fel. Valami nagyot kell alkotnom, kitűnnöm a szürke tömegből, de elbuktam, és elegem lett az elvárásokból. Pedig én próbálkoztam, tényleg próbálkoztam, de mikor indultam, egy lépésben kétszer estem el, és nem volt erőm felállni. Azóta megtanultam, nem vagyok több, csak egy másodperc töredéke, ami nem számít. De ennek is volt értelme, rájöttem, mindent túlértékeltem, az emberi jelenlétet, az érzelmeket, a fájdalmat a térdemben, téged, a szorongást, ami malmokat őröl bennem. Mind túlértékeltem, mert ez az érzés egy követ sem tud megmozgatni, csak a fejemben, ahol végre erős vagyok és a világ nem kegyetlen, ahol az összes barátom tűzbe megy értem, de én mentem ki őket onnan, de ez nem a valóság, vissza kell térnem, hogy kisiklott életem újra sínre tegyem.
Ha azt mondanám, ez mind hazugság, hinnél nekem? És én hinnék magamnak?

Nincs semmim, így nem is vagyok rabja semminek

Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy, hanem magányos. A magány és az egyedüllét között óriási különbség van! Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod őt. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik ott lenne, legyen az a barátod, szerelmed, anyád, feleséged... Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled... de nincs. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.

Ha a sündisznók fáznak, összebújnak, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De minél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni, csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl, kiürül körülötte, ami - mint említettem - nem feltétlenül rossz. Nem vagyok fázós. Ha közelít hozzájuk, néha csak egy szúrást, de van, hogy egy akaratlan tüskét kell elviselnie magában, melyet kitudja, mikor tud kioperálni magából.

Ne mondd az aligátornak, hogy nagypofájú, míg át nem keltél a folyón!

Ha valaki nem akarja érezni az érzéseit, akkor a testét fogja érezni. Ha nem akarom érezni azt, hogy mérges vagyok, akkor valamim fájni fog. Ha nem akarom érezni, hogy szomorú vagyok, ha nem akarok sírni, akkor beteg leszek. Rengeteg betegség s fájdalom azért keletkezik, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket! Ha van egy pont a pszichénkben, ahol valami baj van, akkor megbolondulhatunk a testünkben vagy megbolondulhatunk a lelkünkben. Nagyon sokan inkább a testünkben bolondulunk meg, mint a lelkünkben.

És ne okíts, ha nem ismered a fájdalmaimat!

Még jó, hogy több énem van: ha egy elveszik, van másik.

Bánatban születik a bölcsesség. Én már csak tudom. A sötétségben ezernyi csillagtalan éjjelen át csak a bánat éltetett. De ne vessz el benne! Lelj önmagadra! Én itt leltem magamra. Elveszhetek magammal együtt.

A nevemen szólítottál. Meglepte őket. Mindenkit. Téged is. Ha tíz percet késik a beavatkozás, baj lesz. De a számomra elért következmény megérte a téged ért kockázatot. Nem olyannak látsz, amilyen vagyok. Akiket magam köré gyűjtök, el vannak átkozva. Ez cégem működésének szabálya. Talán most majd megérted, miért jobb, ha elmész. És hagyod az üzletet a maga medrében folyni. Nem azért hagytam, hogy megtörténjen, hogy megleckéztesselek… De ha mindenképp eltökélted, hogy maradsz, talán beleegyezem, hogy bevegyelek a szervezetbe.

Kinek a kezei ezek? Ó, az enyémek. Tényleg az lettem, akire szüksége van másoknak? Mi? ez meg mi? Én vagyok? Ez én vagyok… Tényleg hasznos akartam lenni… Miért? Miért érdemeltem ezt? Miért vagyok én az, aki ezt érdemli? Az a szempár… Az az orr, az a száj… Miért? Miért van ez? Benne voltam… Nem… tulajdonképpen mi vagyok én? Azt érzem, hogy… De tényleg… Mi vagyok én? Csak egy kis érzés? Ki az? Ki hív? Kinek a keze ez? Ó, ez megint az én kezem. Az én kezem. Én? Ki vagyok én? Én… Én vagyok.

Magamhoz beszélek, nem magamról...

Hello! Hello… Fuss! Várj! Segítség! Ne hagyj magamra! Gyűlölöm… Gyűlölöm! Az emberek másokat bántanak és őket mások bántanak meg. Így tanulhatnak meg túlélni. De nehéz másokat megutálni… Nem vérzik, de… Itt nagyon fáj. Ez a szív fájdalma. Egy ilyen gondterhelt lelket egy másik szeretete gyógyíthatja meg. Szeretet? A szeretet egy érzés. A vágy, hogy segítsünk egy hozzánk közel álló személyen, szeressük és figyeljünk arra a személyre. Halj meg! Ne avatkozz bele! Hülye! Ne nézd! Tűnj el! A nevem… A démon, aki csak saját magát szereti. Csak magát szereti és magáért harcol. Azért, mert soha senkit nem szeretett.

Akik nagy kínokat éltek át, azok tudnak a legjobban gyógyítani

Valamiért mindig képes vagyok elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni... Aztán megint csalódok, és már nem is értem, miért hiszek újra, honnan van erőm ahhoz, hogy újra fel tudjak állni, leporoljam magam, felhúzzam a cipőm, és tovább tipegjek. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül, ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint én. Hatással van rám, és nem tudok ellene mit tenni. Akaratlanul is magam mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szívem, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatok, hogy talán ez is egy a többi közül.

Két fél... A nehézségek tettek azzá, aki vagy. A nehézségek hoztak létre engem.

Miért állsz fel?! Miért harcolsz?! A barátaidért? Vagy ezért a világért? Figyelj! A barátok mindig elárulnak. És ebben a világban a szeretet gyűlöletté változik. Tudnod kéne! A múltban a világ és ő is elárult téged. És az iránta érzett szereteted váltotta ki belőled a gyűlöletet is. Te és én ugyanolyanok vagyunk. A szenvedés súlya meg fog változtatni. Most is a fájdalom mardos belülről. Mégis azt állítod, nem fogsz megváltozni?! Nem tudhatod, mikor árulnak el megint… Vagy mikor harcolunk megint egymás ellen: te és én, a sötét éned. Azt sem tudhatod, legyőzhetsz-e engem. Nincs több okod ezért a világért harcolni.

Powered by Blogger.hu