Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

And so it ends as it began

Folyton azon tűnődöm, hogy az illatok, melyeket éreztünk, a dalok, és a képek… azok mind eltűnnek? Mármint… kerüljünk is bárhová, az mindent teljesen letöröl az élet filmszalagjáról? Ha pedig igen, akkor már nem igazán vagyunk önmagunk, nemde?

Lehet bárkinek szabad akarata? Vagy ez csak egy kollektív illúzió? Egy rossz vicc? A valódi szabadsághoz… meg kell tudnunk kérdőjelezni az alapvető késztetéseinket. Megváltoztatni azokat.

 

Szerencsés vagyok

Azt mondják, a föld veszte a tűz lesz. Vagy a jég. Én, mint ember, kit vágya űz, amondó vagyok, hogy a tűz. Bölcs szavak ezek olyan valakitől, aki évszázadokkal ezelőtt élt. A tűz tiszta és igaz, ellentétben azokkal, akik megragadják a hatalmat, hogy aztán gyengévé váljanak. Tudom jól, mert én is ilyen voltam. Hálát adok a tűznek, ami felperzselte hamis birodalmamat, és ide juttatott a föld alá. Megvilágosított, és új esélyt adott, hogy megtisztuljak. A tűz Te vagy. Meggyógyítottál, és az élet újra virágzik bennem. Tiszta vagy, és igaz. Téged kerestelek! Készen állok, hogy én legyek a szikra! Készen állok elégni e hatalmas tűzviharban! Égess porig mindent, és folytassuk együtt, amit elkezdtünk!

I'm a killer too

Van, hogy nem emlékszem semmire. Nem is én volnék? Vagy csak egy részem, mellyel nem akarok szembenézni? Hogy irányíthatnám? Sehogy? Vagy minden erőnek megvan a maga ellentéte? Sötétség, világosság. Félelem, béke. Próbálok egy pontra összpontosítani… Egy pontra, lehet az hang, kép, emlék… Valami biztonságos, tiszta. De mi számít tisztának?

 

Akaraterőre nem tehetsz szert áldozatok nélkül

Hallgass a fájdalomra, mert történelemtanár és jós is egyben. A fájdalom megtanít arra, hogy kik vagyunk. Néha olyan erős, hogy úgy érezzük, meghalunk. De csak az él igazán, aki már egy kicsit meghalt. Az emlékekből összegyülemlő bátorság megadja a küzdéshez kellő bátorságot.

"Óvakodj! Azok a kék szemek végül mindent elvehetnek tőled!"

ne légy szomorú, nem a te hibád

Mint egy puzzle, melynek minden darabja vgyainkat jelképezi. Ráérzel a hiányzó darabra, azzá válsz, majd tökéletesen illesz az összképbe. A lényeg, hogy a saját kirakósodat rakod, nem a másikéval foglalkozol. Nem beleerőszakolni kell a darabokat, hanem felfogni, elfogadni. Nem azt várni, hogy illeszkedjen, hanem belátni, hogy más való oda.

"A múltam - mint egy törött tükör, kirakós játék - megsebez, miközben próbálom összeilleszteni szétszórt darabjait." - A múlt olyan, mint egy törött tükör: megvágod magad, ahogy próbálod összeilleszteni a darabjait. A tükörkép eltorzul, és te vele változol. De sosem tudjuk előre, hány darabból áll majd, és csak akkor nyerjük meg a játékot, ha minden mozaik a saját helyére kerül.

De képzelj el egy hatalmas ládát, mely telis-tele van egy ilyen kirakójáték apró darabkáival. Ezt nevezd jövőnek. Képzelj el mellé egy hatalmas táblát, mely bár bizonytalanul nagy, nem végtelen. Ez legyél te magad, az életed. És most kezdd el rakosgatni... A darabkák, melyek helyükre kerülnek, a múlt. Akárhányszor döntenünk kell egy adott helyzetben, vakon nyúlunk a ládába, a helyükre került darabkákkal pedig változik a puzzle alakja, a kiadott kép. Felesleges azon rágódni, mi lett volna, ha egy másik lapocska kerül ki a dobozból.

Ne feledd, a sakkjátékos is az egész táblát uralja. Egyes bábukat szándékosan áldoz fel, hogy helyére újak kerülhessenek, még ha te magad nem is látsz minden lépést. Máskor azért történnek meg dolgok, mert a világ, amiben élünk, olyan, amilyen. De végül minden jóra fordul. Szép ígéret, nem igaz? Jó tudni, hogy mindennek oka van, ugye?

Elfáradtam, hadd pihenjek kicsit!

Nem ismerek magamra

Nem létezik olyan, hogy sors, de vannak véletlenek, amikre nincs ráhatásod.

I think perhaps one... final game.

Senki más nem látja.Ezt a valamit bennem. Először nekem sem tűnt fel. Majd egy nap egyszer csak ott volt. Egy folt... Minél többször jutott eszembe, annál kevésbé tudtam visszaemlékezni az időre, amikor még nem volt ott. Rejtve mindenki elől. Téged kivéve. Te azonnal átláttál rajta, igaz? Mikor férkőzött belém? A sötétség apró foltja. Csak a fejemben létezett? Vagy egy álomfoszlányban? Ez valós? Te valódi vagy?

Mondd meg az igazat! Csak egyszer mondj igazat! Senki más nem látja. Ezt a valamit bennem. Először nekem sem tűnt fel. Majd egy nap egyszer csak ott volt. Egy folt, amit nem vettem észre. A sötétség apró foltja. Rejtve mindenki elől. De én mást sem láttam, míg rá nem jöttem, hogy a sötétség nem holmi folt, amit egy megbánt tett vagy döntés hagyott maga után. Levedlettem a bőrömet. És sötétség volt alatta. Végig ott volt bennem, és én befolyásoltam, mennyi szivárog ki a világba. Próbáltam jó lenni. Hűséges voltam, nagylelkű, kedves. Legalábbis itt. Ez csak számít valamit, nem? Felhúztam egy falat. Próbáltalak védeni. Próbáltam védeni mindenkit.

Emlékszem a hangokra. A hűvös szobára. De legfőképp rád. Emlékszem, attól féltem, hogy fázol. Feléd akartam nyúlni. Megérinteni. Megvédeni. Attól a naptól fogva nem akartalak magadra hagyni. Épp ezért olyan nehéz ez. Sosem tudnálak bántani. Vigyázok rá a halálom napjáig. Sajnálom. Már nem tudlak megvédeni.

 

bocs, hogy meglőttelek

Mindnyájan egy kék labdába kapaszkodva lebegünk a sötétség tengerén. Minden más, és legfőképp az igazság, amit keresünk, egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, melynek nincs semmi értelme. Hagyhatjuk, hogy kísértsen életünk végéig, vagy elfogadhatjuk… és fájdalmunk emlékével segíthetünk másoknak. De nem vagyok benne biztos, hogy szabadon dönthetünk erről.

 

Powered by Blogger.hu