Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

A rossz tud a jóról, de a jó a rosszról nem

Mikor valaki nem értékeli magát, annak van előtörténete. Valakit valamikor, amikor szüksége lett volna rá, nem értékeltek. Ahogyan értékelünk, megbecsülünk és tisztelünk egy másik embert, tulajdonképpen lehetőséget biztosítunk arra, hogy olyan tapasztalatok birtokába jusson, melyek kevésbé állnak rendelkezésére, majd ezekből kiindulva ő maga dönthet úgy, hogy elkezd másképpen tekinteni saját magára. Például tudatosan úgy dönt, hogy abbahagyja önmaga bántalmazását.

Alapjában véve jó ember vagyok, vagy nem vagyok elég jó? Eleve bennem van a jóság, vagy az olyasvalami, aminek eléréséért keményen meg kell küzdenem? Szenvedő típus vagyok, szeretetre méltó, vagy másokon élősködő?

A féltékenység egy csomó dolog következménye. Az önbizalomhiány ugyanis nem egyik pillanatról a másikra alakul ki. Nem úgy ébredek egyik reggel, hogy hoppá, elvitték az önbizalmamat! Ez egy hosszú folyamat következménye. Mármint a féltékenység! Sok kudarc... és elveszítettem az önbizalmam. Én intenzíven magamba szívtam annak a kornak minden negatív elemét, amelyben éltem. Idegenként szemléld magad, felejtsd el a látványt, őrizd meg a nézést!

Emberek vagyunk. Titkolózó faj. A többi állattól eltérően ruhában járunk, zárt ajtók mögött szaporodunk, és szégyelljük, amikor valami bajunk, félelmünk van. De talán ki tudjuk ezt nőni, méghozzá úgy, ha beszélünk róla. Vagy akár olvasunk és írunk róla. A félelem az az érzés, amit akkor élünk át, amikor menekülnünk kell a veszély elől. A szégyen az az érzés, amikor a veszély forrását a saját érzelmeink jelentik.

A félelem nem olyan, mint egy vírus. Ahogy a félelem terjed, erősebb lesz, ijesztőbb. Egy ember aprócska félelme szörnyeteggé válik és bekebelezi a világot, mire elterjed az országban. A nagy emberek kezdetek óta fegyvernek használják a félelmet, de ami közös volt bennük… az a remek hírvivő. Valaki egy szószékkel és egy mikrofonnal. Valaki, aki nevet adott a félelemnek.

But Alice… This is not Wonderland

Én csupán egy tükör vagyok. Amit bennem látsz, az te magad vagy. Én te vagyok. És ha én azt mondom, nagyszerű vagy, akkor az is vagy. Úgy kell élned az életed, ahogy az természetes. Élni azt jelenti, szenvedni. Majd értelmet találni a szenvedésben. Érted? Jobbat érdemelsz. Változtatni akarsz, de nem tudod, hogyan. Vedd a kezedbe az erőmet, és szerezd vissza az életed. Érzem a fájdalmadat. Tudom, hogy megbénít, de a fájdalom motiválhat is. A fájdalom cselekvésre buzdít. A fájdalom létfontosságú, ahogy a düh is. Vedd egyik kezedbe a fájdalmat, másikba a dühöt! Használd fel őket!

Fortis Fortuna Adiuvat

Szerető, kemény ember volt. Mindkettőből volt benne. Becsülettel dolgozott, nevelt, élt. Egy nap behívatták a nagyfőnök irodájába. Először találkozott vele, 30 év után. És hogy mit mondott neki a vezér? Semmit. A lényeg nem az, hogy mit mondott, hanem az, mit nem. Nem mondott semmi érdekeset. Szóval… 30 év után végre lehetőséget kapott arra, hogy leüljön azzal, aki mindent irányított. És tudod, mit látott? Semmit. Semmi különöset. Akkor jött rá, hogy ő is ülhetne az íróasztal mögött, de túl későn. A világ közönséges fickókból áll. Van, aki hisz abban, hogy bármit elérhet, és van, aki nem. Szóval ha megkérdezed, miért csinálom, azért, mert tudom, ki szeretnék lenni.

I've got a voice, a beating heart

I need your presence but my shadow is tarnishing your radiance. There is another, a better part of me. Fuck.

Paraszt

Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek mások szenvedéseivel: bírók, rendőrök, orvosok... Idővel a megszokás következtében annyira megedződnek, megkeményednek, hogy még ha akarnának, se tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan. E tekintetben semmiben sem különböznek a paraszttól, aki a hátsó udvarában birkát, borjút öl, és észre sem veszi a vért. Márpedig ha a bíró formálisan, lélek nélkül tekinti az egyént, nem sok kell hozzá, hogy egy ártatlan embert megfosszanak minden jogától és tulajdonától, és kényszermunkára ítéljék. Csupán idő kell hozzá: annyi idő, amennyi alatt bizonyos formalitásokat elvégeznek.

Nekem nem narancs kell. Én ordítani akarok.

Egy szék, egy asztal, egy lámpa. Van egy ablak fehér függönnyel, törésbiztos üveggel, de nem a szökéstől félnek. Nem jutnék messzire. A másik meneküléstől tartanak, melyre éles szélekkel nyithatunk utat önmagunkban, vagy egy összetekert lepedővel és csillárral. Próbálok nem gondolni  ezekre, a gondolkodás rontja az esélyeket. A Hold ugyanaz. Ez is valami. Azt nem változtatták meg. A Holdra gondolok.

Valaki figyel. Itt valaki mindig figyel. Semmi sem változhat. Mindennek ugyanolyannak kell tűnnie. Életben akarok maradni.

Zsömi és a több, mint 14 év

Először felfogta a sorsát, majd megkísérelt lázadni. És most, egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt. Sírt, csendesen nyüszörgő, fullasztó sírással, hogy egész teste reszketett. Kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. Attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserűség sem. Többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak, mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörű világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.


Ölembe hajtotta a fejét és szótlanul, mozdulatlanul feküdt mellettem. Érintésem jól esett neki, a fájdalom elcsendesedett, a békében pedig megnyugodva érezte ezt az emberi kezet, mely e idegen világban, a rá zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy a részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy kutya végső szükségben tehet egy emberért.

2003. február 16. - 2017. július 30.

Wake up, you're dead!

Képzeld el, hogy egy életen át menetelsz jégsivatagon és hóbuckákon keresztül, és semmi nincs, egyáltalán semmi, csak jég és hó. Ez a fehér és hideg monotónia eleve olyan szinten megdobja a fantáziádat, hogy az elképesztő. Sokkal kevesebb vizuális inger ér, és sokkal inkább rá vagy hagyatkozva a képzeletedre. Ilyen szélsőséges körülmények között nemhogy életben maradni, hanem jól is érezni magad, na, ez az igazi teljesítmény.

Ki vagy, idegen?

Pihenek, lazítok, nyaralok. Végre. Napozok, meleg van, úszkálok. Muszáj. Sokan vannak, nyomasztó, bámulok. Aztán megakad a szemem. Csak egy fehér gömb. Egy úszósapka, egy szemüveg. Csak ingázik ide-oda. Egy hossz, két hossz, három hossz. Oda-vissza. Pihenek. Ő is. Ki a vízből. Leveszi a sapkát, a szemüveget, majd néz. Csak néz, és nem pislog. Kémleoek, van-e mellettem még valaki. Sehol senki, a sarokban ülök a medence szélén, jóval a többiek felett. Csak bámul. Csak bámulom. Farkasszem. Felejthetetlen alak, kisugárzás, szépség. Megigazítja a haját, már ez elindít bennem valamit. Csak nézek ki a fejemből. Túlságosan tudatlanul. Vajon mit akar? Odamenjek? Leszólítsam? Utoljára sem sült ki ebből semmi jó, ráadásul a hely is ugyanaz. Fejest ugrok, ilyen szépre még sosem sikerült. Fel a vízfelszínre, bánt a lencsém. Mire kinyitom a szemem, már sétál is a másik irányba. Mennék, de nem erősségem a gyorsúszás. Nem találom. A másnap fele is ráment a kutakodásra, de mind hiába.

Elszalasztottam.

Powered by Blogger.hu