Novus ordo seclorum

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Akaraterőre nem tehetsz szert áldozatok nélkül

Hallgass a fájdalomra, mert történelemtanár és jós is egyben. A fájdalom megtanít arra, hogy kik vagyunk. Néha olyan erős, hogy úgy érezzük, meghalunk. De csak az él igazán, aki már egy kicsit meghalt. Az emlékekből összegyülemlő bátorság megadja a küzdéshez kellő bátorságot.

"Óvakodj! Azok a kék szemek végül mindent elvehetnek tőled!"

ne légy szomorú, nem a te hibád

Mint egy puzzle, melynek minden darabja vgyainkat jelképezi. Ráérzel a hiányzó darabra, azzá válsz, majd tökéletesen illesz az összképbe. A lényeg, hogy a saját kirakósodat rakod, nem a másikéval foglalkozol. Nem beleerőszakolni kell a darabokat, hanem felfogni, elfogadni. Nem azt várni, hogy illeszkedjen, hanem belátni, hogy más való oda.

"A múltam - mint egy törött tükör, kirakós játék - megsebez, miközben próbálom összeilleszteni szétszórt darabjait." - A múlt olyan, mint egy törött tükör: megvágod magad, ahogy próbálod összeilleszteni a darabjait. A tükörkép eltorzul, és te vele változol. De sosem tudjuk előre, hány darabból áll majd, és csak akkor nyerjük meg a játékot, ha minden mozaik a saját helyére kerül.

De képzelj el egy hatalmas ládát, mely telis-tele van egy ilyen kirakójáték apró darabkáival. Ezt nevezd jövőnek. Képzelj el mellé egy hatalmas táblát, mely bár bizonytalanul nagy, nem végtelen. Ez legyél te magad, az életed. És most kezdd el rakosgatni... A darabkák, melyek helyükre kerülnek, a múlt. Akárhányszor döntenünk kell egy adott helyzetben, vakon nyúlunk a ládába, a helyükre került darabkákkal pedig változik a puzzle alakja, a kiadott kép. Felesleges azon rágódni, mi lett volna, ha egy másik lapocska kerül ki a dobozból.

Ne feledd, a sakkjátékos is az egész táblát uralja. Egyes bábukat szándékosan áldoz fel, hogy helyére újak kerülhessenek, még ha te magad nem is látsz minden lépést. Máskor azért történnek meg dolgok, mert a világ, amiben élünk, olyan, amilyen. De végül minden jóra fordul. Szép ígéret, nem igaz? Jó tudni, hogy mindennek oka van, ugye?

Elfáradtam, hadd pihenjek kicsit!

Nem ismerek magamra

Nem létezik olyan, hogy sors, de vannak véletlenek, amikre nincs ráhatásod.

I think perhaps one... final game.

Senki más nem látja.Ezt a valamit bennem. Először nekem sem tűnt fel. Majd egy nap egyszer csak ott volt. Egy folt... Minél többször jutott eszembe, annál kevésbé tudtam visszaemlékezni az időre, amikor még nem volt ott. Rejtve mindenki elől. Téged kivéve. Te azonnal átláttál rajta, igaz? Mikor férkőzött belém? A sötétség apró foltja. Csak a fejemben létezett? Vagy egy álomfoszlányban? Ez valós? Te valódi vagy?

Mondd meg az igazat! Csak egyszer mondj igazat! Senki más nem látja. Ezt a valamit bennem. Először nekem sem tűnt fel. Majd egy nap egyszer csak ott volt. Egy folt, amit nem vettem észre. A sötétség apró foltja. Rejtve mindenki elől. De én mást sem láttam, míg rá nem jöttem, hogy a sötétség nem holmi folt, amit egy megbánt tett vagy döntés hagyott maga után. Levedlettem a bőrömet. És sötétség volt alatta. Végig ott volt bennem, és én befolyásoltam, mennyi szivárog ki a világba. Próbáltam jó lenni. Hűséges voltam, nagylelkű, kedves. Legalábbis itt. Ez csak számít valamit, nem? Felhúztam egy falat. Próbáltalak védeni. Próbáltam védeni mindenkit.

Emlékszem a hangokra. A hűvös szobára. De legfőképp rád. Emlékszem, attól féltem, hogy fázol. Feléd akartam nyúlni. Megérinteni. Megvédeni. Attól a naptól fogva nem akartalak magadra hagyni. Épp ezért olyan nehéz ez. Sosem tudnálak bántani. Vigyázok rá a halálom napjáig. Sajnálom. Már nem tudlak megvédeni.

 

bocs, hogy meglőttelek

Mindnyájan egy kék labdába kapaszkodva lebegünk a sötétség tengerén. Minden más, és legfőképp az igazság, amit keresünk, egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, melynek nincs semmi értelme. Hagyhatjuk, hogy kísértsen életünk végéig, vagy elfogadhatjuk… és fájdalmunk emlékével segíthetünk másoknak. De nem vagyok benne biztos, hogy szabadon dönthetünk erről.

 

A vihar, mely nem hoz megnyugvást

Az éjszaka rendeltetése az álom... az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés. Miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt? Miért édesebb, mint a hajnal és az este? És miért a Hold világítja át a sötétséget? Mintha az volna a feladata, hogy megkeresse mindazt, mit a fény elnyelt. Miért remeg a szív, szorong a lélek? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, elvégre nem is látja, hiszen ágyában fekszik, és alszik.

Együtt álmodunk, akivel csak akarunk... A család, mikor még teljesen egyben volt, melynek alapja sziklaszilárd, melynek jelentésében benne van a biztonság... egy hely, ahová hazamehetünk, ahol felnőhetünk. Aztán kirepülhetünk, de mégis emlékszünk rá és belekapaszkodhatunk, mert amit ott hallottunk, örökre megmarad a fülünkben és a szívünkben. Ezen emlékek, családtagok szoborként egy életre belénk vésődnek, és némelyikük bár haloványabb, sosem merül feledésbe.

De hogy is tudnám megszokni a hiányát annak, ki egykor a mindent jelentette számomra? Egyszer rá kell jönnünk, hogy bárki viseli is a gondunkat, ő is csak egy ember, nincsenek különleges képességei, és nem tud örökké megvédeni attól, hogy megsérüljünk. A legrosszabb az egészben, hogy a legnagyobb sérülést ő maga okozza a távozásával.

szükségem van a jelenlétedre, csak az árnyékom eltakarja a ragyogásodat

Öltöztess fel, kérlek!

Én… Nem tudom, mit kezdjek. Felkelek, és fogalmam sincs, mit tegyek. Vagyis tudom, mit csináljak egész nap, csak… csak azt nem, hogy mit csináljak a következő egy órában, egy percben. Néha próbálom elvonni a figyelmemet. Igyekszem valami másra összpontosítani, amit elfelejtek, és többé eszembe sem jut. Csak ülök a szobában, és nem tudom, mit tegyek.

Könnyebb lesz? Találok valamit, ami miatt érdemes lesz felkelnem? Türelem kellene, igen. Szeretném, hogy a fájdalom itt legbelül elmúljon! Mondták, hogy könnyebb lesz, de nem lesz. Ha van bármi, ami megkönnyíti, az az, hogy hozzászokom a fájdalomhoz. Én nem vagyok rossz ember… ugye? Miért van, hogy ébredés után úgy érzem, javultak a dolgok, de másnap reggel megint mintha minden egyre rosszabb volna?

Próbálok kívül inkább érzéketlen maradni... Az ember talál erre módszereket. Azt nem mondtam, hogy ezek a módszerek jók… Egyszer talán meghallom a zenét... Elvégre akiket táncolni látnak, őrültnek hiszik azok, akik nem hallják a zenét. Csak meg kell találnom a módját...

Addig ez a halálmaszkom. És hogy honnan tudom, hogy ilyen? Nem tudom. Csak kitaláltam. Nem maradt senki, aki megmutatná. Néha valahogy a fájdalomban lelek élvezetet.

 

 

Powered by Blogger.hu